Boldogulás szülőföldön (41. rész)

Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai

Cikksorozatunk újabb részében egy olyan kárpátaljai fiatalemberrel készült interjúnkat olvashatják, aki tudatosan, lépésről lépésre, fokozatosan elkötelezte magát amellett, hogy ő bizony a szülőföldjén szeretne megmaradni és boldogulni. A szakmáját tekintve is igazán megbecsülést érdemel a hivatása, hiszen életeket ment, teljes odaadással próbál meg másokon segíteni. A református lelkésznek készülő, viszont végül az ideggyógyászat szakterületét, illetve mint egészségügyi szakember a sürgősségi vagy kritikus állapotban lévő betegek ellátására specializálódott tevékenységet választó halábori fiatallal készült beszélgetésünket olvashatják az alábbiakban.

– Kérlek, mesélj kicsit magadról.

– Sinkevics Tolik vagyok, 25 éves, másodéves neurológus rezidens a Nagyszőlősi Kórház Neurológiai Osztályán és paramedikus a Kárpátaljai Megyei Mentőszolgálat Mezővári Bázisán. Beregszászban születtem, de egészen kisgyermekkoromtól Haláboron élek. Szinte megszállott rajongója vagyok az olasz labdarúgásnak, a sporthorgászatnak, és már néhányszor kipróbáltam magam a szinkronizálás világában is.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhatsz többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtál és helyezkedtél el? Miért marad itthon egy kárpátaljai fiatal, hogyan látod ezt?

– Ez az otthonom. Itt születtem, itt nőttem fel, itt kezdtem el és fejeztem be a tanulmányaimat, itt kezdtem el dolgozni. Azért, mert a szakmámnál fogva hiszem, hogy nemcsak külföldön jár az embereknek a minőségi egészségügyi ellátás, hanem itt, Kárpátalján is, amiért – remélem – a jövőben én is tudok tenni. S az igazat megvallva, iszonyatos honvágyam van/volt valamennyi külföldre látogatásom ideje alatt.

– Kérlek, mondj három olyan dolgot, mondatot, ami meghatározza azt, hogy ki vagy te! Kezd a legfontosabbal!

– Az első mondat, amivel jellemezném magamat – lehet, hogy sokaknak ismerős lehet egy híres hollywoodi film franchise-ból –, nem más, mint az, hogy: „A család mindig a legfontosabb...” Másodszor, eléggé eltökélt vagyok. Harmadszor pedig néha túl makacs vagyok; bevallom, ez nem mindig válik a javamra.

– Hogyan éled meg kárpátaljai magyarként a mindennapokat ott, ahol élsz?

– Halábor egy kicsiny magyar község a Tisza mentén, eléggé kisszámú lakossággal, ami a jelen körülményekre való tekintettel még drasztikusabban megcsappant. De ennek ellenére így is nagy öröm számomra, hogy akik itt maradtak, teljes erőbedobással dolgoznak azon, hogy megmaradjunk, és örülök, ha ehhez én is hozzá tudok tenni valamit.

– Mit gondolsz, mi, kárpátaljaiak hogyan éljük meg az életünket a szülőföldünkön vagy a „nagyvilágban” az adott körülmények függvényében?

– Erről igencsak nehéz véleményt nyilvánítani, hiszen a kialakult helyzet fenekestül fordította fel az életünket. Mi, akik itt maradtunk – és most nem csak a magyarságra gondolok –, eléggé nagy megpróbáltatásnak vagyunk kitéve a háború miatt, és akármennyire is furcsa ezt kimondani, már több mint három és fél éve ez a mindennapjaink része lett. Megszokni ezt nem lehet, de ahogy látom, az emberek nagy része már valamennyire alkalmazkodott hozzá. Akik pedig a határon túl tartózkodnak, azok nap mint nap küzdenek az egyre növekvő honvággyal, bízva és reménykedve abban, hogy minél hamarabb hazatérhetnek. Legalábbis a külföldön tartózkodó kortársaimmal való beszélgetések során én ezeket a következtetéseket vontam le.

– Mik jellemzik leginkább a foglalkozásodat, hivatásodat? A munkádban eltelt idő során milyen tapasztalatokra tettél szert?

– Nem egyszerű kiemelni konkrét dolgokat, de szerintem, ami a legjobban körülírja a munkámat/hivatásomat, az a pörgés, a változatosság. Ez az a hivatás, ami megköveteli az állandó fejlődést, a fejlődés utáni törekvést és a hidegvért. Bár nem vagyok túl régóta a szakmában, viszont ez idő alatt – hála annak, hogy kiváló mentoraim és tanáraim voltak/vannak –, sikerült még jobban megértenem az emberi élet fontosságát, azt, hogy hogyan maradjak higgadt és kiegyensúlyozott még a legsúlyosabb és legextrémebb eseteknél is.

– Ha már itt tartunk, történt-e valamilyen extrém eset – akár több is – a munkád során, amit megosztanál?

– Nos, a neurológia (ami a főállásom) eléggé nyugodt, bár ott is történnek ominózus esetek. Viszont a mentőszolgálatról ez már nem mondható el. A mai napig is emlékszem az első bevetésemre, hogy hogyan ugrott az egekbe a pulzusom az adrenalintól. Volt pár extrém eset, mint pl. amikor iszonyatosan sűrű ködben és rettenetesen csúszós úton kellett éjszaka egy eszmétlen pácienshez mennünk. Az erkölcsi kódex és néhány Btk.-cikkely miatt nem beszélhetek részletesebben az esetekről, de az biztos, hogy unatkozni nincs idő.

– A mai nehéz időkben hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre volna szükség? Hogyan tud most boldogulni egy fiatal a szülőföldjén?

– Ezen még nem igazán gondolkodtam. Azt hiszem, az első lépés nyilván az lenne, ha a háború minél hamarabb véget érne, ha végre elkezdődne egy újabb, a stabilitáshoz vezető folyamat, ami tükrözne egy olyan irányt és egy olyan célt, amelyet ha egy fiatal meglát, akkor ha nem is mond le teljesen a szülőföldje elhagyásáról, de legalább elgondolkodik azon, hogy egyáltalán el kell-e neki innen menni. Mert amíg dúl a háború az országban (hála Istennek, hogy mi itt, Kárpátalján nem érezzük olyan közvetlenül, mint a közép-ukrajnai és a keleti megyékben élők), addig eléggé nehéz boldogulni a néha viharos, áramszünetekkel tele mindennapokban. Másodszor, szerintem el kellene kezdeni kicsit bővíteni az oktatási szférát olyan tanulmányi lehetőségekkel, amelyek megfelelnek a jelenkor és a jövő jó megélhetést biztosító szakmáinak, ágazatainak. Ebből kifolyólag harmadszor, létre kellene hozni ezeket a jó megélhetést biztosító szakmákhoz a megfelelő munkahelyeket.

– Kérlek, idézd fel eddigi legjelentősebb teljesítményedet az életben, bármely téren.

– Erre egy eléggé rövid és tömör választ tudok csak adni: számomra az eddig legnagyobb elért eredmény az, hogy szinte majdnem tökéletes eredménnyel fejeztem be az orvostudományi tanulmányaimat.

– Számodra mit jelent a kereszténység? Mit jelent neked a hit? Ki számodra Isten? A nagy többség számára ki Isten?

– Hogy mi is számomra a kereszténység? Erről órák hosszát lehetne diskurálni. Számomra a kereszténység nemcsak egy a jó néhány világvallás közül, hanem egy olyan dolog, amit büszkén fel merek vállalni. A hit számomra egy kapaszkodó, amelyet meg tudok ragadni a legmélyebb és legnehezebb percekben is. Kevesen tudják rólam, de annál többen csodálkoznak, mikor megtudják, hogy én 18 éves koromig azt terveztem, hogy református lelkész leszek. Ez a döntés annak volt köszönhető, hogy részese lehettem egy olyan hitbéli közösségnek, amelyet a generációm számára iszonyatosan nagy mennyiségű munkával hozott létre Szanyi György, Sápi Zsolt, Károlyi József és még megannyi lelkipásztor, akiknek nagyon hálás vagyok. És akkor eljutottunk odáig, hogy ki is számomra Isten. Számomra Isten az, aki gondot visel rám, aki úgy döntött, hogy mint egészségügyi dolgozó többet adhatok a világnak, ezért ott van az én helyem. Isten az, akinek vezénylésével életeket menthetek nap mint nap. Észrevételeim alapján a mai szabad világ, az úgymond „progresszívebb” világnézetek hatására a nagy többség két részre osztódik, ha az Istenről van szó. Vannak, akik mint egy természetfeletti jelenségre, tekintenek rá, akinek nincs semmi ráhatása az emberi életekre, és vannak az egyre gyarapodó ateisták.

– Melyek azok a kompetenciák, értékek, amelyek leginkább jellemzik a kárpátaljai lakosságot? A kárpátaljai emberek miben különböznek másoktól? Egyáltalán különböznek-e?

– Ami leginkább jellemez és megkülönböztet minket, kárpátaljaiakat másoktól, az szerintem az összetartás, a vendégszeretet, az odaadás, az a különleges tájszólás, amit sehol máshol, semmilyen szótár segítségével nem ért meg senki, de legfőképp az a kitartás és „mindent beleadás” abba, hogy jelen körülmények között is viszonylag zökkenőmentesen éljük a mindennapi életünket.

– A kialakult körülmények tekintetében mi az, amivel a legtöbbet tudunk tenni a környezetünkért, embertársainkért, önmagunkért?

– Erre csak a saját szakmámból kiindulva tudok választ adni. Rengeteg olyan ember van, főleg idős, akik a jelen körülmények között egyedül maradtak, akiknél tucatszámra jelennek meg különböző krónikus betegségek, amikkel orvoshoz nem igen fordulnak. Nos, szerintem jó lenne, ha akadna lehetőség a községekben valahogy házhoz vinni az egészségügyi segítséget. Továbbá mint neurológus rezidens rengetegszer azt tapasztalom, hogy az emberek nagy része – és itt már az idős embereken kívül a középkorúakat is beleértem – sajnos abszolút nincs tisztában néhány életveszélyes, akut betegség kezdeti tüneteivel (pl. stroke). Ezért nagyon hasznos lenne, ha akadna támogatás néhány rövid tájékoztató jellegű előadás megszervezéséhez, ami növelhetné a megelőzés rátáit, és ezáltal csökkentené a megbetegedések számát, vagy hatékonyabbá tenné a kezelés folyamatát.

– Véleményed szerint reménnyel tekinthetünk-e mi, kárpátaljaiak a jövőbe?

– Szerintem igen. Nagyszüleim szokták sokszor azt ismételgetni, hogy „olyan még nem volt, hogy valahogy ne legyen”. A történelem során egyetlen háború sem tartott örökké, és ennek is előbb vagy utóbb vége lesz. Jómagam – és gondolom, sokan mások is – abban reménykedünk, hogy inkább előbb, mint utóbb. Aztán kezdődik majd egy újabb fejezet, s reményeim szerint azokkal, akik most a szülőföldtől távol vannak, együtt formálhatunk egy békésebb jövőt mind magunknak, mind a következő generációknak.

– Szerinted mit jelent az egyéniség és egyediség?

– Az egyéniség az ember személyiségére, jellemére, belső tulajdonságaira utal. Azt fejezi ki, milyen valaki emberként: hogyan gondolkodik, érez, viselkedik, vagy esetleg mi jellemzi őt. Egy „egyéniség” az, aki karakteres, önálló személyiség, nem sodródik a tömeggel. Az egyediség az én felfogásomban azt fejezi ki, hogy valaki (vagy valami) különbözik a többitől, nem ismételhető, különleges. Ez lehet külső tulajdonság, stílus, ötlet, műalkotás stb. Szerintem ez nem feltétlenül jellem vagy személyiség kérdése, lehet egy tárgy, ruha, gondolat is egyedi.

– Mit ajánlanál más fiataloknak? Milyen megoldásokat eszközöljenek, milyen irányba mozduljanak el az itthon boldogulás reményében? Mit tegyenek és mit ne?

– Legyenek kitartóak, elszántak, megfontoltak és optimisták a jövővel kapcsolatban. A jobb és könnyebb boldogulás érdekében pedig próbálják felmérni, hogy jelen helyzetben melyek azok a szakmák, amelyekben szerintük a legjobban meg tudják majd állni a helyüket, és melyik hoz majd nagyobb hasznot mind szellemi, mind anyagi szinten. Hogy mit tegyenek és mit ne? Először is ajánlatos lenne valamilyen szinten az állam- és legalább egy idegen nyelv elsajátítása. Ez maximálisan elősegíti a boldogulást. Másodszor, nem kell elhamarkodott döntést hozni a jövővel kapcsolatban és veszett ügyként kezelni az itthon maradás lehetőséget.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Nem szeretek a nagyon távoli jövőbe tekinteni. Annyit tudok mondani, hogy a közeljövőben szeretnék elhelyezkedni itt, Kárpátalján mint önállóan praktizáló neurológus. Szeretnék családot alapítani, jó férj és édesapa lenni. Ha ez a kettő megvalósul, akkor utána majd bővíteni fogom a listát, de egyelőre „csak ennyi”.

B. TH.