Koszovó
Idős szerb hölgy belekiabálja a képernyőbe: "Koszovó a miénk, és nem adjuk oda soha senkinek!" Milyen ismerős mondatok, hányszor, de hányszor hallottuk ezt a Felvidék, Erdély vagy a Vajdaság kapcsán. Mi magyarok ma már pontosan tudjuk, kié lesz Koszovó. Azé, aki teleszülte gyerekekkel, aki a népesedési versenyben győzött. És azt is tudjuk, mit kellene tenni a belgrádi kormánynak: a "Mindent vissza!", "Csonka Szerbia nem ország, nagy Szerbia mennyország!" hangoztatása helyett tisztázni kellene a kisebbségben maradt szerbek helyzetét Koszovóban, kicsikarni most, amíg lehet, a legnagyobb önállóságot.
A magyar mindig akkor okos, amikor a vásárból hazafelé jön. Soha nem azt tesszük, ami a legkézenfekvőbb. A magyar külpolitika most sem ismerte fel a nagy helyzetet, nem látta meg és nem használta ki a nagy lehetőséget, illetve azt a mozgásteret, amit a NATO- és EU-tagság még meghagyott az országnak. Itt lett volna az alkalom elmondani és világgá kürtölni, hogy Magyarország aggódik, és addig, míg nem látja biztosítva a koszovói szerbek helyzetét, tiszta lelkiismerettel nem tudja elismerni Koszovót. Most lett volna lehetőség úton-útfélen (röplapokon és brosúrákon, minden fórumon és az Európa Parlamentben) elmondani, hogy mi történt az első világháború utáni újonnan alakult államokban a kisebbségekkel, és konkretizálni az eseteket minden egyes szomszédunkkal kapcsolatban. Itt lett volna az alkalom Koszovó kapcsán elmondani trianoni sérelmeinket, utalva arra, hogy Magyarországnak az a gondja: nehogy Koszovó elismerése nem a béke, hanem egy hosszú évtizedekre elnyúló gennyes probléma kezdete legyen. És újra és újra elmondani, mi történt a trianoni békekötés után, ha pedig erre az a válasz, hogy kirajzolódóban van a szerbek autonómiája Koszovóban, akkor itt az alkalom elmondani Csehszlovákia autonómiaígéretét a kárpátaljai ruszinoknak, és rámutatni arra, hogy a nyugati államok garanciája ellenére mindebből semmi nem valósult meg. Így kellene eljárni a magyar kormánynak, ha önálló külpolitikát folytatna.
Milován Sándor