Petőfi Sándor: Az őrült (Részlet)
- - - Mit háborgattok?
Takarodjatok innen!
Nagy munkába’ vagyok. Sietek.
Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
Megkorbácsolom a világot!
Jajgatnak majd és én kacagok,
Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam.
Hahaha!
Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk.
De a halál azt mondja: csitt!
Egyszer már én is meghalék.
Mérget töltöttek azok vizembe,
Akik megitták boromat.
S mit tettek gyilkosaim,
Hogy gaztettüket elleplezzék?
Midőn kiterítve feküdtem:
Reám borultak s könnyezének.
Szerettem volna fölugrani,
Hogy orraikat leharapjam.
De nem harapom le! gondolám,
Legyen orrok és szagolják,
Ha rothadok, s fulladjanak meg.
Hahaha!
És hol temettek el? Afrikában.
Az volt szerencsém,
Mert egy hiéna kiása síromból.
Ez az állat volt egyetlen jótevőm.
Ezt is megcsaltam.
Ő combom akarta megenni:
Én szívemet adtam oda,
S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
Hahaha!
De hiába, csak így jár,
Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
Mondják: virágnak gyökere,
Amely fönn a mennyben virul.
De ez nem igaz.
Virág az ember, melynek gyökere
Ott lenn van a pokolban.
Egy bölcs tanított engemet erre,
Ki nagy bolond volt, mert éhen hala.
Mért nem lopott? mért nem rabolt?
Hahaha!
Petőfi Sándor híres hosszú költeménye, Az őrült 1846. januárjában született. Ekkor a költő mindössze huszonhárom esztendős volt, és a versből érezni is lehet a fiatal erőt. Ez a hozzáállás reális és szürreális elemekből építi föl a költeményt, melynek alapgondolata az, hogy bolondnak tekinthető, aki a többség ellenében fogalmaz meg gondolatokat, aki nem megszokottan és érthető módon rendezi szavakba az általa megtapasztalt valóságot, és aki – mint a vers maga – nem szokványosan követi a gondolattársításokat, sőt azt is valóságként beszéli el, ami nyilvánvalóan nem valóságos. A sodró erejű vers keserűséggel telve tudósít a csalódásról, hogy az ember végső soron nem „virágnak gyökere, amely fönn a mennyben virul”, hanem „virág az ember”, de gyökere magából a pokolból táplálkozik.
Penckófer János
