Vízen járó biciklit is tervezett

Filmet is forgattak róla

Horvát László 1924-ben született egy kis ruszin faluban, Tiszahetényben. Lévén jókora adag kreativitással megáldva, élete során számtalan gépezet tervét, ésszerűsítő eljárást vetett papírra és valósított meg. Hivatalosan hat találmányát jegyezték be, de ennél sokkal több szerkezet, technikai újítás fűződik a nevéhez.

– Hogyan lett Önből feltaláló?

– Mondanom sem kell, hogy nem annak készültem, és ma sem tartom magam „feltalálónak”. Egyszerűen mindig is érdekeltek a technikai problémák, az új feladatok. Fiatal koromban a magam szórakoztatására barkácsoltam ezt-azt. A Nagyszőlősi Fémipari Szakiskolában tanultam, ahol majd egy évig csak kockák csiszolásával, reszelésével foglalkoztunk. Mivel unalmasnak tartottam a pénztárgépek javítását, hát csináltam egy kis gőzgépet, aminek a mechanizmusa nagyon érdekelt.

– És a vízen járó bicikli?

– Amikor még tanultam, gyakran kellett átkelnem a Tiszán. A tekeházai híd messze volt, ladik nem járt mindig, így elhatároztam, hogy segítek magamon. A kerékpárt két úszótalpra erősítettem, és a szerkezet szárazon is, vízen is képes volt haladni. Leendő feleségemet hátra ültettem, és mentünk fel egész Tekeházáig. Emlékszem, egyszer Feketeardónál észrevett bennünket egy kapáló asszony. „Emberek, emberek, ide gyorsan, csoda történt! – kiabálta. – A bicikli megy a vízen!” Több se kellett a munkásoknak, ki elszaladt, ki ruhástul ugrott a Tiszába, hogy megnézze a „csodát”. Tudja, az úszótalp alig látszott ki a vízből, ráadásul ezüstszínűre volt festve, így visszaverte a napfényt. Csak amikor közelebb úsztak, látták meg, hogy semmi ördöngösség nincs a dologban. Még halat is fogtam a bicikliről, leginkább szigonnyal. Néha több kilót is kiszedtem a folyóból.

– Képességeit végül a munkácsi gépgyárban kamatoztatta, ahol évekig dolgozott – ahogy akkoriban nevezték – „racionalizátorként”, vagyis tervezőmérnökként. Mit tervezett ezekben az időkben?

– Nagyon sok mindent, szinte magam sem emlékszem valamennyire. Tudja, az ember vagy dolgozik, vagy dokumentációt készít. Engem az előbbi érdekelt. Valamikor a hatvanas évek elején történt, hogy a gyár minden marósa osztófejek, illetve vonalzók milliméteres beosztásait rovátkázta. A „norma”: három óra alatt 360 rovátka, vagyis 36 centiméter volt. A munkavezetők a hajukat tépték, akkor sem győztek eleget tenni a megrendeléseknek, hisz ezen alkatrészekre szinte minden gépnek szüksége volt. A főmérnököm tanulmányi útra akart küldeni, én viszont nem akartam, hogy mások elgondolásai félrevezessenek. Két hónap múlva elkészült a szerkezet, amely öt perc alatt húzott meg 360 rovátkát. Ezt követően megtanítottam a gép kezelésére egy alig húszéves kislányt, aki így egyedül képes volt előállítani a szükséges alkatrészmennyiséget.

– Mi volt a jutalma?

– 80 rubel prémiumot kaptam, noha Angliában egy ugyanilyen gép akkor, a nyolcvanas években 300 aranyrubelt ért. Valamivel később gyárlátogatáson jártak nálunk a Moszkvai Tudományos Kutatóintézet képviselői. Vezetőjük, meglátva a gépemet, teljesen elámult. Szinte nem is hitte, hogy egyedül „hoztam össze”. Szerinte intézetükben 20 mérnök egy évig készítette volna a terveket, majd újabb egy évig magát a gépet.

– Igaz, hogy Önről a szovjet időkben filmet is forgattak?

– Akkor Hruscsov volt a pártfőtitkár, aki nagyon forszírozta a mezőgazdasági fejlesztéseket. Ő látott valahol egy gépezetet, amely összezúzta és sűrű masszává alakította a különböző növényi takarmányokat. Jött is a rendelet: ha törik, ha szakad, el kell készíteni. Küldtek hozzánk két mérnököt, az én feladatom az általuk készített tervek kivitelezése volt. Már két hónapja dolgoztunk, de még mindig nem működött a szerkezet. Közben állandóan nyaggattak bennünket „fentről”, hogy mikor készülünk már el. Egyik éjjel bennmaradtam, és magam terveztem meg a késeket, azok dőlésszögét, mechanikáját, és reggelre megszületett a mű. Ekkor verték körülöttem a nagy csinnadrattát, forgatták a filmet, amit egyébként máig sem láttam. A szerkezetet végül sohasem gyártották le, ugyanis Hruscsov „atyánk” meghalt, és vele az egész elképzelés.

– Melyik találmányára a legbüszkébb?

– Az egyetemi diplomamunkámra, amit nagyon sokan elleneztek, és szinte senki sem bízott benne, hogy sikerülhet. Levelezőn végeztem el a Lembergi Politechnikai Egyetemet, miközben a szolyvai erdészetben dolgoztam. Itt láttam, milyen pazarlással végzik a farönkök szállítását. Nem voltak erre alkalmas vasúti kocsik, ugyanis a vas zárszerkezetek a rázkódás következtében annyira megszorultak, hogy a célállomáson csak lángvágóval lehetett kiszabadítani a szállítmányt. Egy másik megoldás az volt, hogy a rönköket kocsinként 9-12 faoszlop tartotta, amelyeket ha kidöntöttek, legurultak a szálfák. Igen ám, de ez nagyon anyagigényes volt, és kárba ment a rengeteg egészséges, masszív fa tartószerkezet. Én tehát elhatároztam, hogy készítek egy olyan vasúti kocsit, amely egy ujjal nyitható.

– Miért nem hittek a sikerben?

– Mert egész kutatóintézetek mondtak már csődöt ezzel kapcsolatban. Több hónapos munka után jött el a nagy nap, amikor egész delegáció leste, kinyílik-e a több száz kilométert megtett rakomány zárszerkezete? Tényleg egy pillanat alatt engedett a zár, és a farönkök szép sorjában a lábunk elé gurultak. Ez az egy kocsi évekig szolgált a vasútnál, de sajnos ebből sem készült több. Azt mondták: kevés a vas.

Laci bácsi ma is dolgozik. A maga készítette rajzasztalon különböző gépezeteket tervez, majd el is készíti ezeket: kukoricafejtőt, terménydarálót. Pár éve, az áramkimaradások kezdetén, jó néhány áramfejlesztő generátor is kikerült a keze alól. Kölcsényi otthona is tele van saját találmányaival, amelyek a kényelmet és a takarékosságot szolgálják.

P. Zs.