Babits Mihály: Mint forró csontok a máglyán...
Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét.
Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
Szülj engem újra, te csodaszép.
Most beteg a testem. A földi
vágyak messze nagyon...
Mint ropogó csontok a máglyán,
heverek forró ágyamon.
Barátaim elhagytak engem:
egyedül maradtam már.
Lelkemet kiüritettem,
mint aki nagyobb vendéget vár.
Úgy fekszem itt, mint a főniksz,
ki félve reméli a tüzet,
amelyen el fog majd égni
s amelyből újraszület.
Lobbanj föl, röpíts el engem
piros szoknyáid között:
egy dallal ölöm meg azt, aki
voltam, és már más leszek.
Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét.
Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
Szülj engem újra, te csodaszép!
Ez bizony leginkább így van: a vers szólítja meg az embert, valami olyan helyzetbe hozza, hogy a költőnek ki kell mondania őt, meg kell fogalmaznia, le kell írnia. Sokszor maga sem tudja, miért. Vagyis hát tudja, mégpedig azt akarja, hogy létrehozza, hogy lássa a papíron megjelenni azt a valamit, ami megszólította. Végső soron a versírás pontosan olyan munka, mint a többi tevékenység.
Minden, ami megszólít minket, máris kapcsolatot létesít velünk. Közünk lesz hozzá, arra ösztökél, hogy alakítsunk, változtassunk a meglévő helyzeten. És az ember már csak ilyen: elkezdi a munkát. Fölássa a virágágyást vagy süt egy adagot a család kedvencéből, abból a túrós buktából. Levelet ír a barátjának, és kimondja: bocs, de hülye voltam. Vagy elszalad bevásárolni, porszívózik, elmosogat, felsepri az udvart... Aztán megáll és nézi: hogy sikerült? Amikor pedig a többiek azt mondják, szép vagy finom, vagy azt, hogy jól ki van találva, akkor boldogok vagyunk.
Csak a munka az egyetlen olyan tevékenység, ami képes megújítani bennünket. És ha másképp nem alakul, ki kell csikarni a munka általi sikert az élettől. Ami elemészti az erőnket, abból születik újra az erőnk, a kedvünk, hogy legyen újabb dal, virágágyás-rendezés, sütemény, bevásárlás, szóval csak fontos munka létezik. Kit mi szólít meg leginkább. Ki miből képes újjászületni. A főniksz a tűzből...
Penckófer János