Aranymosók a Latorca partján
A tíz éve csődbe ment üzem szeméttelepén keresik a betevőt
A Munkács–Lemberg autópályán haladva Szolyva térségében nem mindennapi kép tárul az utazók elé: egy rövidke szakaszon „aranymosók” hada szorgoskodik a sekély vizű Latorca folyó partján. Az egykori vadnyugat korát idéző és minden szükséges kellékkel felszerelt „szerencsekeresők” már kora reggel ellepik a folyó menti cserjést, és késő estig merítgetik rostáikat, széles sávban felkavarva a szabad szemmel nézve tisztának látszó vizet.
Néhány népes és nem kevésbé leleményes szolyvai roma család azonban nem(csak) aranyat keres és válogat a közeli szeméttelep hulladékaiból, hanem ipari ezüstöt, rezet, ólmot és különféle színesfémeket, amit jó áron adnak tovább a „viszonteladóknak”.
Történt ugyanis, hogy a nyolcvanas évek végén a teljes csőd felé haladó elektronikai vállalat egyik helyi részlegében éjjel hatalmas tűz ütött ki, amely vagyont érő berendezéseket, műszereket és több tonna összeszerelésre váró alkatrészt emésztett fel vagy tett használhatatlanná. A dolgozók körében akkoriban az a hír járta, hogy az állami cég vezetői – miután nyilvánvalóvá vált a gazdasági összeomlás elkerülhetetlensége – ily módon igyekeztek kibújni a felelősségrevonás alól.
A hatalmas károkat okozó tűzvészt követően az üzem vagyonának nagy része a Latorca partjától mintegy kétszáz méternyire lévő ipari szemétlerakóra került. A vállalat vezetősége még kavicstakaróról is gondoskodott, hogy a környezetvédők részéről se érje szó a ház elejét, majd csődöt jelentett, és a gyár csakhamar véglegesen bezárta kapuit.
Az üszökké és hamuvá vált üzemrész esete mára talán valóban a feledés homályába vész, ha a szeméttelep környékén néhány éve fel nem bukkan egy titokzatos látogató. A férfi teljes hallgatásba burkolózva hónapokon át járta a bűzös halmokat és guberált, ahogy a helybeliek mondják. Persze akadtak kíváncsiskodók – főként a mindenben „üzletet” sejtő roma fiatalok –, akik faggatták, mit csinál és főleg: miért?
– Négy évig hallgatott, és csak az idei tavasz beálltával árulta el, hogy a leégett gyár termékeinek színesfém-alkatrészeit gyűjtögeti, amit jó áron el tud adni – mondja bosszúsan az egyik „aranymosó”. – Miután megmutatta, mit keressünk, hogyan válogassunk, tavasz óta mi végezzük a piszkos munkát. A szeméttelepen megszedjük zsákjainkat, a hasznos fémdarabokról a folyóban lemossuk a hozzájuk tapadt földet és szemetet, majd fajtánként külön válogatjuk. A nagy meleg miatt büdös munka ez, de mindenki csinálja, mert jó pénzt hoz a konyhára. A felvásárló fiúk esténként jönnek a kis mérlegeikkel, és grammra veszik a napi „hozamot”. Legjobban az aranyat és ezüstöt fizetik, aminek grammja 25–30 hrivnyát ér, aztán jön az ólom, a réz egyebek. Mi, öten, legutóbb három nap alatt 400 hrivnyát kaptunk, ma azonban nem ment olyan jól, így kereset nélkül megyünk haza. Talán holnap nagyobb szerencsénk lesz…
A pénznek nincs szaga, tartja a mondás – legfeljebb a hozzájutás módjának, tehetjük hozzá. Ez azonban láthatóan nem zavarja azokat, akik családostul űzik a „mosóipart”. Az ebédjük is itt készül, hisz minden segítő kézre szükség van, még akkor is, ha ujjhegyeiket átlátszóvá áztatta a víz, és bőrük reszelőssé durvult. A „kényszernyaralásnak” legjobban a feketeszemű kicsinyek örülnek, akik mit sem sejtve, vidáman pancsolnak a szüleik által több mázsa szeméttörmelékkel és földdel szennyezett, sebes vizű Latorcában…
Popovics Zsuzsanna
