Az nem lehet…

A tizedik század 997-es évében meghalt a magyarok fejedelme, Géza, és helyébe fia, István lépett, aki megalapította az európai Magyarországot. Nehéz, vesződséges munka volt, kemény anyagból faragta művét az immár megkoronázott király. A több száz éves szervezett magyarság állammá alakítása nem ment könnyen. De a szerkezet ezer esztendeje működik. És most, az újabb ezer év kezdetén jó lenne áttekinteni a múltat: a világégéseket, a katasztrófákat, a mindent elsöprő történelmi viharokat; elmondani, hogy az építmény mindent kibírt, túlélt, újra és újra helyreállították, megerősítették. Jó lenne elmondani, ki mit tett hozzá történelmünk során, hogy nagyjaink nélkül rég lekerült volna Magyarország a népek színpadáról. Mint ahogy a nemzet napszámosai, a mesteremberek, parasztok, papok és tanítók nélkül sem értük volna meg a XXI. századot. De e visszaemlékezést megtették már sokan, és sokszor.

A múlt feletti merengés vagy számvetés helyett ma, az új évezred küszöbén minden magyar embert egy kérdés foglalkoztat: lesz-e újabb ezer esztendő e nép számára. Ma is, mint sok ezer évvel ezelőtt őseink, sorsforduló előtt állunk, és ugyanúgy, mint akkor, nincs választásunk: az országnak be kell lépni az Európai Unióba. A kérdés az, mit nyerünk és mit veszítünk a tagsággal. A magyar állam egyes funkcióit át kell ruháznunk a közösségre. A cserébe kapott lehetőségeket pedig ki kell aknáznunk a nemzet javára. Vajon sikerül-e erősödnünk? Vagy ez a felolvadás és az elolvadás kezdete? Miben hihet e nagy próbatétel előtt a nemzet? Azt hiszem, csak a mögöttünk maradt évszázadok jelentenek biztosítékot az újabb ezer évnyi fennmaradásra. Mert, a költő sza­vaival élve, az nem lehet, hogy annyi szív, ész és akarat…, az valóban nem lehet.

Tithli