Dsida Jenő: Templomablak

Szent-Iványi Sándornak

Kik csak az utcán

járnak-kelnek,

szépséget rajta

nem igen lelnek,

kiváncsi szemmel

rá nem tapadnak:

csak egy karika,

szürke karika,

ólomkarika,

vén templomablak.

Rácsa rozsdás,

kerete málló,

emitt moh lepi,

amott pókháló, –

sütheti napfény,

sötét örökre,

mint világtalan,

bús világtalan,

agg világtalan

húnyt szeme-gödre.

De ki belép

a tág, iromba,

boltozatos,

hűvös templomba

s belülről pillant

ablakára,

megdöbbenten áll,

megkövülten áll,

elbűvölten áll: –

Nézz a csodára! –

Színek zengése!

Fények zúgása!

Mártir mosolya!

Szűz vallomása!

Kék, ami békül,

piros, ami lázad!

Magasba ragad,

a mennybe ragad

lángtünemény

és tűzkáprázat!

Ó, titkok titka:

a földön ittlent

belülről nézzen

mindenki mindent,

szemet és szivet

és harcot és békét! –

Áldja meg az Úr,

áldja meg az Úr

a belülről látók

fényességét!

Rendkívül fontos gondolatokat sikerült kimondania Dsida Jenőnek ebben a versben. A templomot és a világtalan ember belső látását állítja párhuzamba. Minden olvasóban fölmerül az a tudás is, amit a vak emberek látnoki képességeiről hallott. Az a tudása szintén előkerül, hogy a belső megvilágosodást áhítozók mindig is megtagadták maguktól a világ csábos élvezeteit. Ezáltal sikerül a szerzőnek az, amit hosszas magyarázatokkal és bizonyításokkal sem ért volna el: az olvasó egyszerre érzi és látja az igazságot.

Érdemes még egyszer kiemelni a titkok titkát, azt, hogy „a földön ittlent belülről nézzen mindenki mindent”. Hogy csakis a lelkiismeretünkre, a belső hangra figyeljünk, a mindnyájunkban ott lakó jónak engedjünk utat, ha tisztán szeretnénk élni. És ez érvényes öregre, fiatalra, nőre és férfira, magyarra és nem magyarra egyaránt. Ez a gondolat és embereszmény még a kereszténységen is túlmutat, miközben megmutatja annak mibenlétét. Hallani véljük az „én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” távoli üzenetét...

Penckófer János