A fizikai fájdalmat könnyebb volt elviselni, mint az igazságtalanságot
Az ő kálváriája másképp kezdődött…
A 89 éves nagyszőlősi Szege Jenő bácsi is azok közé tartozik, akik megjárták a sztálinista lágerek poklát. Kálváriája kissé másképp kezdődött, ugyanis nem a szolyvai gyűjtőhelyről került a lágerbe. Ez azonban nem jelentette azt, hogy kevesebb szörnyűséget kellett átélnie.
– Hajdan a cseh hadseregben szolgáltam. Nagyszőlősön jelentkeztem az illetékeseknél, közöltem, hogy csatlakozom a csehszlovák alakulathoz. Szlovákiába, a toborzóhelyre szállítottak bennünket. Ott azonban több magyar sorstársammal együtt megbízhatatlannak minősítettek. Ezután bevagoníroztak bennünket, és útnak indítottak a Szovjetunióba. Körülbelül 80 embert zsúfoltak be egy vasúti teherkocsiba. Dermesztő hideg volt. A kocsi közepén elhelyezett dobkályha vajmi keveset változtatott a hőmérsékleten. Vizet sem kaptunk. Letörtük a vasúti kocsi külső falán lecsüngő jégcsapokat, így próbáltuk oltani a szomjunkat. Egy Isten háta mögötti vidékre, a Donyeck megyei Jenakijevo környékére kerültünk.
Jenő bácsi arca elkomorodik. Nem könnyű az emlékezés.
– Amikor megérkeztünk, egy olyan kőépületben szállásoltak el bennünket, ahol az ablakok és ajtók helyén óriási lyukak tátongtak. A szó szoros értelmében a pocsolyában aludtunk. Így nem csoda, hogy az emberek hullottak, akár a legyek. Fegyveres őrök kísértek a munkába és vissza. Egy kőszénbányában dolgoztunk, ahol a levegő fojtógázzal volt telített. Körülbelül 20 ezer ember dolgozott itt: magyarok, németek, románok, lengyelek, sőt még spanyolok is voltak közöttünk. Minden ember azért fohászkodott Istenhez, hogy sikerüljön túlélni ezt a poklot. A bányában rengeteg veszély leselkedett a foglyokra. Jómagam is kis híján otthagytam a karom. A bányából szállítószalaggal továbbították a felszínre a szenet. Egy óvatlan pillanatban a gumiszalag elkapta a karom. Egy szirmai ember (Telihának hívták) ordításomra leállította a szállítószalagot. Szörnyű fájdalmaim voltak. Egy német orvos kezelt, részben neki köszönhetem, hogy megmaradt a karom. De a fizikai fájdalmat olykor könnyebb volt elviselni, mint az igazságtalanságot, azt, hogy ártatlanul kárhoztattak bennünket ilyen sorsra. Ennek ellenére becsületesen dolgoztam. Mégis, amikor három év múlva visszanyertük szabadságunkat, még az útiköltséget sem biztosították maradéktalanul.
Az átélt borzalmak utáni újrakezdésről így beszélt:
– A lágerben megtanultuk istenigazában becsülni az életet, örülni minden csekélységnek. Már csak azért is szerencsés embernek érzem magam, mert életben maradtam. Hazatérésem után a nagyszőlősi cipőgyárban kezdtem dolgozni, s meg kell hogy mondjam, jól kerestem. Így a családom is jobb anyagi helyzetbe került. Gyermekeim sorsa is szerencsésen alakult. Ami viszont a mai fiatalokat illeti, az ő helyzetük nem irigylésre méltó. Nagyon remélem, hogy a jövőben egyetlen generációnak sem kell majd olyan megpróbáltatásokat átélni, mint amilyen nekünk jutott osztályrészül.
Kristóf Emma
