Kányádi Sándor: Isten háta mögött
üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok
sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat
megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet
előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak
Kányádi Sándornak ez a kis remeke felkavaró erejű vers. Ám, ha közelebbről vizsgáljuk, ha egyes elemeire bontjuk, akkor viszont egészen más hangulata mutatkozik meg. Ez a groteszk megformálása miatt van így. Egyszerre föllelhető benne a mélységes tragédia és a humoros, életidegen helyzet. Mert hát miféle versindítás az, hogy „üres az istálló s a jászol / idén se lesz nálunk karácsony”. Ez önmagában nevetséges, hiszen valamennyi józan eszű ember tudja, hogy a karácsony ünnepét az embermilliók tömegének a szeretete és a hite hozza létre évről évre mindig, amióta csak megszületett Jézus. Az a valóságos esemény, hogy kétezeregy évvel ezelőtt világra jött a Megváltó, örökre biztosítja: mindig lesz karácsony ünnepe. És az olvasó a vers szavától meginog, hinni kezdi, hogy valóban elmarad a szent ünnep. Sőt még azt is komolyan kezdi érezni, hogy „sok dolga van a teremtőnek / mindenkivel ő sem törődhet”. Komolyan kezdi érezni ezt a fölvetést, pedig az csakis az emberlétre vonatkozhat, Isten természetétől idegen az efféle magatartás. Az olvasó azt is érzékeli, hogy milyen humoros ez a két sor: „előrelátó vagy de mégis / nézz uram a hátad mögé is”, ugyanakkor a kérést, a könyörgést mindennél hitelesebbnek gondolja. A megmosolyogtató játékosságot pedig az ilyen megrendítő sorok követik: „s a szeretetnek / hiánya nagyon dideregtet”. A költemény egészét tekintve tehát az olvasó sokkal inkább érez szorongató fájdalmat, keserűséget és felemelő szépséget egyszerre, semmint nevetési késztetést. Hát ezért igazabb a művészi igaz, mint a való élet igazsága. Ezért szilárdabb és igazabb a lélek útja, mint a test vágya szerinti földi útirány...
Penckófer János