Farkas Árpád: Hófúvás

A havazás nagy körhintáin szállnak,

szédülnek a szélben a falvak,

porzik az égre a poroszka út.

Gyufaszál lobban

a hegyszorosokban,

s hét kicsi törpe

rőt lobogója

ránk szabadult.

Kapja a szél, s már indigó éjben

szórja havát szanaszét.

Szilvalekvár tetején viríthat

így a penész!

S gyűl a fehérség bűne már bennem:

pelyhek galoppja

a mellkason át.

Hamari tej gyűl a csecsemőmellben

ilyen idejekorán.

Fut, fut a hó, a kis hegyiló

bokája benne meleg.

Élni a hó alatt is lehet jó,

de csattogó szélben érdemesebb.

A Hófúvás című versben a költői erő könnyedségét észleli mindenekelőtt az olvasó. Már az elején ez a körhintán szálló, szédülő falvak képe, meg az égre porzó poroszka út is ezt segíti elő. Majd a hét kicsi törpe megjelenése, valamint a nagyon otthonos melegséget és meghitt családiasságot felidéző kép, a szilvalekvár tetején virító penész felvillanása akár idillikus hangulatot is ébreszthet az olvasóban. De nem így van, mert a havazást, a gyűlő fehérséget bűnnek mondja a költő, aminek a felgyülemlése igenis valamit sejtet. Ezt a sejtetést, ezt a vészjósló hangulatfoszlányt még a legutolsó versszak is megkísérli feloldani, mert a hóban megvillanó kis hegyiló lába, amely ráadásul még meleg is, valóban egy békés, beletörődött téli hangulatot áraszt. Aztán a legutolsó két sor az, ami mindent felborít: „Élni a hó alatt is lehet jó, / de csattogó szélben érdemesebb” – vágja ki a megfellebbezhetetlen igazságot a szerző, és hirtelen kitör a lefojtottságból valami, hirtelen megérzi az olvasó, hogy igenis létezik, hogy igenis benne is megtalálható a szabadságvágy. Aztán, ha még egyszer elolvassa ezt a verset, már ugyanúgy érez, mint a költő: hogy szabadságvágy nélkül bizony – nem élet az élet...

Penckófer János