A híd

2002. január 18., 01:00 , 53. szám

Kemény telünk van. Elszoktunk a hideg és hóban gazdag fogcsikorgató időjárástól. Fáznak az emberek, kevés a tüzelő, ahol pedig gáz van, ott a gázszámla okoz hideglelést. Ezek azok a telek, amikor a hegyekben akár kétméteres hó is felgyülemlik, majd a télutó meleg esői egyszerre zúdítják a völgyekbe a hólét. Ezek azok a húszévenként megismétlődő árvizek, amelyekről Petőfi is írt.

Az 1947-es árvíz is ilyen volt; nem eső okozta, mint a legutóbbi két kárpátaljai katasztrófát. Annak az árvíznek volt egy vérfagyasztó pillanata, amiről kevesen tudnak. Az 1944-ben kivonuló német-magyar csapatok felrobbantották a királyházai vasúti hidat. A bevonuló szovjet alakulatok a helyreállítást reménytelennek látták, és pótlására gyorsan felépítettek egy fahidat. Így helyreállt a vasúti forgalom Huszt, Ungvár és Munkács között. Az illetékesek azt hitték, hogy a kérdés megoldódott. De jött az 1947-es árvíz, és a Tisza vízszintje egyre emelkedett, egy éjszaka aztán elérte a híd vonalát. Reggelre a tejeskávé színű ár elöntötte a környéket is, és mikor közeledett a hatórási vonat a vízből kiemelkedő vasúti töltésen, olyan volt, mint egy hajó, tömve emberekkel; nemcsak azokkal, akik Szlatina, Técső, Huszt felől utaztak Ungvárra, hanem a Királyházáról és környékéről Nagyszőlősre munkába járók is feltolakodtak az anélkül is zsúfolt vagonokba. Abban az időben sok volt az utazó ember, zúdult a tömeg a városokba sorba állni cukorért, kásáért, illetve azért a vályog alakú fekete valamiért, amit kenyérnek neveztek, és ami a késre ragadt, ha vágtad, és látszott benne a zabszalma. A híd előtt lassított a mozdony, majd lassan, pöfékelve nekiindult. A hídszerkezetet már nyaldosta a víz, de a szerelvény lassan mégis átjutott rajta. Ám alig tett meg egy kilométert, hatalmas morajlástól kísérve elvitte az ár a hidat.

Sok száz ember lelte volna halálát az áradatban, ha valaki felülről nem tartja a fatákolmányt, míg átmegy rajta a vonat.

Tithli