Mindenkinek van egy álma

Isten éltesse!

Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség és a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola elnökasszonya március 19-én ünnepli születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk, ez egyszer az alkalomhoz illően nem közéleti, hanem személyes vonatkozású témákról.

– Igaz, hogy Önnek két születésnapja van?

– Bizonyos értelemben igen. Néhány éve ugyanis szerencsésen túléltem egy súlyos autóbalesetet, és azóta az augusztus elseje is kicsit ünnep a számomra. Megnyugtatásul azoknak, akik ismernek mint aktív volánost, elmondanám, hogy ez esetben nem én ültem a kormánynál. A szörnyű ütközés ellenére szinte sértetlenül szálltunk ki a totálkáros gépkocsiból, mivel kivételesen be volt kapcsolva a biztonsági övünk (ez itt a reklám helye!). Lényegében kizárólag ennek köszönhetjük az életünket és azt, hogy csupán a cipőm sarka tört ki...

– Az köztudott, hogy szabadidejében szeret olvasni, s könyvekből kisebb könyvtárnak is beillő gyűjteménye van. Emellett azonban van még két hobbija, „bolondsága” is. Szobájának egyik vitrinjében különböző formájú és rendeltetésű poharak sorakoznak, ruhatárában pedig feltűnően dominál a népies jelleg…

– Ez egy olyan gyűjtemény, amit gyakran elő lehet venni – mutatja sorra pohárgyűjteménye darabjait. – Van egy praktikus oka ennek a hobbinak, de gyártottam hozzá egy filozófiát is. Ennek alapgondolata az, hogy milyen unalmas, hogyha az ember állandó jelleggel ugyanazokat a poharakat mosogatja el. Másrészt érdekesebb, ha minden vendég más poharat kap, könnyebb megjegyeznie a sajátját, s mindenki olyat választ, ami az ízléséhez, kedvéhez, egyéniségéhez legjobban illik. A praktikus ok ennél földhözragadtabb. Édesanyám házában nem voltak tabuk, arra nevelt minket, hogy a tárgyak arra valók, hogy szolgáljanak minket. Mi, lányok pedig úgymond elég kajlák voltunk, és így gyakran törtek a poharak. Nem nagyon emlékszem olyasmire, hogy hat egyforma poharunk lett volna. Ez halmozódott, és mivel szeretem a poharakat, egy idő után azt vettem észre, hogy bárhol jártam, egyet-kettőt mindig vettem magamnak. Néhányat ajándékba is kaptam, így összegyűltek. Ezek a poharak nem drága, metszett kristálypoharak, hanem általában talpas, kecses, formás üvegpoharak. Van köztük pálinkás, pezsgős, boros, koktélos stb. Többnyire az érdekes, a megszokottól eltérő, a különleges darabokon akad meg a szemem. A gyűjtemény darabjait főleg baráti társaságban és családi körben vesszük elő, persze ha az alkalom úgy kívánja, hat egyforma pohár is felkerül az asztalra.

– Honnan ered a népi ruhákhoz való vonzódása?

– Minden kislánynak van valami álma, az enyém sem az volt, hogy elnökasszony vagy pedagógus leszek. Divattervező szerettem volna lenni, de ez sajnos nem valósult meg. Amikor tini voltam, éppen a „vissza a népihez” gondolkodás élte reneszánszát. Ez azt jelentette, hogy a farmerhez is matyómintás, népi motívumos blúzt hordtunk. Ebből a szempontból kiváló helyen laktam, Nagydobrony ugyanis néprajzilag nagyon érdekes falu. Mire én tinédzser lettem, akkorra ugyan már levetették a népviseletet, de voltak idősebb nénik, akik nagyon szívesen meséltek róla, s néhány darabot meg is mutattak. Az első saját darabom egy fekete gyászruha volt, amit a gazdája szét akart bontani, s amit végül sikerült kiváltanom egy szövetanyaggal. Később a Csángóföldön vettem néhány ruhadarabot, terítőt, népművészeti nyári egyetemre jártam Zalaegerszegen, gyöngyöt fűztem, néhány ruhámat saját kezűleg díszítettem fel. Elég költséges hobbi ez, ezért nincs is sok darabja a gyűjteménynek, de ha ruhát kell vásárolnom egy-egy alkalomra, igyekszem népies darabokat választani, olyanokat, amelyek akát tíz év múlva is felvehetők.

oti-pzs