Pokoljárás

Dante nem járt a pokolban, ennek ellenére részletesen leírta, milyen is az. De még ő sem merte megkockáztatni a kétszeri vizitet a gyehennán, mert nem hitték volna el neki. Bálint papó kétszer járt ott, ahonnan a legtöbben már az első útról sem tértek haza. Inas, sovány kis parasztember volt, az élet és a munka egyet jelentett számára. Kis földje, háza mellett napszámba is menni kellett. Mikor behívták a cseh hadseregbe, a lovassághoz került. Pihenés volt ez, nem szolgálat. Kényelem, jó ellátás, emberséges bánásmód. Majd a csehek mentek, és jött a magyar sasos behívó. Menni kellett a Horthy-hadseregbe. A sorozó tiszt öt mondat után döntött, és már vételezhette is a tábori csendőrfelszerelést. Az alakulatnál aztán beosztották szakácsnak. A háború sorsa nem a magyar hadseregen múlott. Az összeomlás után sikerült megúszni a fogságot, hazajött, és egynéhány hét után bejöttek az oroszok. A község többi magyarjával együtt felsorakoztak a falu közepén, a piacon, és énekszóval vonultak ki a háromnapi munkára – többségük örökre. A felesége nagyon rossz érzéssel kísérte ki. Nemcsak a három gyerek miatt, hanem ette lelkét az a mondat is, amit a zsidó szomszédasszony mondott neki, mielőtt elvitték a lágerbe: „Ne sirasson minket, Emmus, nemsokára lesz magának is és a falunak is oka a sírásra.” Szolyván aztán bevagonírozták őket. Naponta haltak meg körülötte az emberek. Eleinte a derék, nagydarab férfiak hullottak el, de aztán sorban a többiek is. A fűtetlen vagon, az éhség vitte el egy részüket. Az igazi pokol azonban a láger volt. A skorbut és a tífusz naponta szedte áldozatait. Nem hitte, hogy egyszer hazajut, de két év szenvedés után a kárpátaljaiakat hazaengedték – már aki életben maradt. Hazaérkezett Bálint gazda is, folyt a kolhozosítás és dühöngött a sztálini terror. Vitték az embereket a börtönökbe, kulákosítottak; ahol túl szegény volt a falu – főleg a felvidéken –, ott a varrógép-tulajdonosokat nevezték ki kuláknak, mint gép- és munkaeszköz-birtokosokat. Nem sokáig volt otthon a papó sem, letartóztatták mint tábori csendőrt, és az ungvári KGB börtönében találta magát. A csehek építette épület alagsorában nagyok voltak a cellák, így aztán elit társaságban telt az idő: háborús bűnösséggel vádolt honvédtisztekkel, egy csendőrszázadossal és egy katolikus pappal osztotta meg az otthonról kapott élelmet, mert azok magyarországiak voltak, és sohasem kaptak csomagot. Summa summárum, huszonöt évet kapott, és Sztálin haláláig újra Szibériában, a gulágokon élvezte a világ proletárjait boldogító nagyhatalom vendégszeretetét. Sajnos a vezér halála után sem azonnal indulhatott haza, mert egy hónap alatt csak tízezer embert tudtak útnak indítani, és a lágerekben milliók raboskodtak. Így aztán hónapokat kellett várni az indulásig, de az életkörülmények már jobbak voltak. Végül sikerült hazajutnia. Így aztán ő, aki kétszer járta meg a poklot, folytatta, amit a történelem abbahagyatott vele: dolgozott tovább még sok-sok éven át.

Tithli