Amerikából jöttem…

Papírra vetett történelem

2002. szeptember 20., 02:00 , 88. szám
Bocskor Áron, a falu krónikása

Bocskor Áron szülei a múlt század elején települtek az ugocsai kicsiny fa­luból, Ak­liból Ame­rikába, hogy mint annyian, ők is szeren­csét próbáljanak az Újvi­lág­ban. A kis Áron, aki az óceán­nak már azon a partján született, két­éves volt, amikor a sors ki­für­­készhetetlen útjain csa­lád­jával együtt mégis vissza­ke­rült Akliba. Az idén 81 éves Áron bácsi végül itt élte le munkában bővelkedő letét, és igazgatta kurátorként a helyi református egy­ház­köz­ség ügyeit akkor is, amikor az nem volt éppen veszélytelen. Ma könyvírással tölti nyug­dí­jas napjait, hogy feljegyezze a falu egyház- és társadalomtörténetét a jövő nemzedék számára, amihez a cso­­dá­val határos módon meg­őrződött évszázados doku­men­tumok, korabeli levelek, fényképek szolgáltatnak kimeríthetetlen és hi­te­les forrást.

Amerika – Akli

– Édesapám az 1900-as évek elején ment ki Amerikába, ahol vasgyári munkásként össze­gyűj­tött annyi pénzt, hogy idővel édesanyám és nyolcéves bátyám is utánautazhatott. Jómagam 1921-ben, már odaát láttam meg a napvilágot, és kétéves voltam, amikor a család rövid látogatásra indult az óceán túlpartján élő öregekhez. Akliban azonban rossz hír fogadott bennünket: nagyanyám leesett a padról és meghalt. Nagyapám váltig kérlel­te fiát, öregségére ne hagyja ma­gára, így a retúr hajójegyek lassan lejártak, mi pedig itthon ra­gad­­tunk. Édesanyám haláláig nem tudta ezt megbocsátani a sors­nak...

Frontvonal – láger – kolhozosítás

– Itthon gazdálkodásból éltünk, műveltük az amerikai pénzen vásárolt földet, erdőt, miegymást. A háború idején, 1942-ben a rahói zászlóaljba kaptam behívót, ahonnan egy év kiképzés után egyenesen a frontra kerültem. Az oroszok már Debrecennél jártak, mikor a he­gyek közé húzódva, túl az ezeréves országhatáron, mi még min­dig tartottuk magunkat. 1944-ben aztán a Perecseny környéki Csor­nohoránál mégiscsak fogságba kerültünk.

– Innen a szambori gyűj­tő­tá­borba indítottak bennünket, én azon­ban elhatároztam: bizony nem megyek tovább, magyar földön akarok meghalni. Sikerült is lemaradnom, aztán két hasonló cipőben járó szlovák gyerekkel nekivágtunk a hazaútnak. Az egyik ruszin település fűszerese, aki beszélt valamelyest magya­rul, meglátva egyenruhánkat, ránk rivallt, hogy rögtön tűn­jünk el, mert ha a környéket járó fejvadászok meglátnak, azonnal agyonlőnek. Az isteni gond­vi­selésnek hála, négynapi gyaloglás után csak hazaértem, de kevesen múlott, hogy ismét lágerbe nem kerültem. Édesanyámmal éppen felkerestük a nagypaládi rokon­ságot, amikor összeszedték az akli férfiakat, így ebből a „jóból” sikerült kimaradnom. A láger-hír hallatára aztán átszöktem a már Magyarországhoz tartozó Kis­pa­ládra, ahol nyugodtan átteleltem. Tavaszra némileg megnyugodtak a kedélyek: munkáskéz kellett a kolhozba, hát békén hagytak.

Párt és harangláb

– 1974-ben választottak elő­ször az akli református egyház­köz­ség kurátorává, amely tiszt­sé­get 2000-ig folyamatosan visel­tem. Falunk eléggé félreeső, így a szovjet érában se sokat zavarták a templomjárókat. A bo­nyoda­lom akkor kez­­­­dődött, mi­­­kor fel­ve­tettük, hogy fel kellene újí­­tani az Is­ten házát és fel­állítani egy becsü­letes ha­rang­lábat. Ad­dig-addig, hogy mire a járási „egyház­fele­lős” hivatalnok elé értünk, ott már zsáloba (pa­nasz) várt ben­nün­ket, mondván, tornyot aka­runk emelni. Jómagam nem láttam okot a félelemre – álltam én már puska­cső előtt is, mit nekem a párt, gondoltam –, ezért nagy átéléssel előadtam, nem torony kell ne­künk, csak egy egyszerű harang­láb, mivel most egy rozo­ga áll­vány tartja a haran­got, ami bár­mi­kor balesetet okoz­hat, és ezt még­sem vehetjük a lelkünkre... A szónoklat hatott, az Úr 1987. évében a templomot is megújí­tottuk, és a harang is méltó elhe­lyezést nyert.

Iratláda rejtette történelem

– Akkoriban került elő az egyházközség iratos ládája is (amit egykor Bocskor Gedeon kurátor csináltatott és adomá­nyozott az egyháznak), amiben számtalan okiratot, feljegyzést, összeírást találtam a falu múltjára vonatkozóan. Itt van például egy 1854. évi lakossági összeírás, mely szerint akkoriban mind­össze 26 portát számlált a tele­pü­lés. Ebből kiindulva fogtam hoz­zá a faluban élő családok család­fájának az elkészítéséhez, aminek munkapéldánya mára el is ké­szült. Egy másik irat szerint a fa­luban 1839-től kezdődően taní­tot­­ták írni-olvasni az arra érde­mes gyerekeket a helybéli papok, míg az első tanítómester 1923-ban érkezett a faluba. Akkoriban csak a pap és a tanító volt írástudó ember a faluban, így ők vezették az egyházi anyaköny­veket is. Az iskola révén azon­ban az én nagy­apám korosztálya már szin­tén megta­nul­hatta a be­tűvetést.

– A tisz­telet úgy kíván­ta, hogy az összeírá­sok sorát a falu pap­ja­i­nak és ta­nítóinak lajst­­roma köves­se, ami 1582-től nap­ja­inkig veszi számba a szolgá­lat­tevőket. Az adatok alapján igye­kez­tem feltün­tet­ni kinek-kinek a szüle­tési-elha­lá­lozási dátumát, vala­mint a nálunk töltött idő­szak­ra vonatkozó életrajzi adatait is. E szerint a nemrég el­hunyt Oro­szi Pál tiszteletes volt az akli egyház­község 24. lelki­pász­tora. A legré­gebbi okirat keltezési dátuma 1677, de vannak itt 1773-75-ben kelt tagosításról szóló doku­men­tumok is. Érdekesek továbbá a jobbágyok uradalmi köte­les­sé­geinek a leírásai, az egyházadóra vonatkozó feljegy­zések, a temető földjének adásvételi szerződése, a templom­bel­ső alakítására szánt, Amerikából kül­dött ado­má­nyok listája és még sorol­hat­nám...

Áron bácsi kiapadhatatlan kútfőként ontja a falu törté­ne­té­re vonatkozó adatokat. És nem­csak elmeséli, de napi nyolc-tíz órás mun­kával papír­ra is veti a tud­ni­valókat, a rend­szerezett törté­nel­mi ada­to­kat. Ennek ked­véért ta­nult meg gépelni – nyolc­van évesen... Mint mondja, a tör­té­nel­mi múlt, a helyi népszo­ká­sok, a feledésbe merült gaz­da­sá­gi tevékenységek leírása mel­lett a korabeli fényképek felku­ta­tása és archiválása sem jelentett kevesebb munkát, mely­ben azon­­ban már az uno­kái is se­gítségére voltak, van­nak. A két éve foly­ta­tott szorgos munka eredmé­nye­ként mára mint­­egy ezer oldalnyi történe­lem lapul Áron bácsi barna map­páiban, mely minden kétséget kizárólag szép és érté­kes örök­séget jelent nem­csak Akli ma­gyarsága, de min­dannyiunk számára is.

Popovics Zsuzsanna