Amerikából jöttem…
Papírra vetett történelem
Bocskor Áron szülei a múlt század elején települtek az ugocsai kicsiny faluból, Akliból Amerikába, hogy mint annyian, ők is szerencsét próbáljanak az Újvilágban. A kis Áron, aki az óceánnak már azon a partján született, kétéves volt, amikor a sors kifürkészhetetlen útjain családjával együtt mégis visszakerült Akliba. Az idén 81 éves Áron bácsi végül itt élte le munkában bővelkedő letét, és igazgatta kurátorként a helyi református egyházközség ügyeit akkor is, amikor az nem volt éppen veszélytelen. Ma könyvírással tölti nyugdíjas napjait, hogy feljegyezze a falu egyház- és társadalomtörténetét a jövő nemzedék számára, amihez a csodával határos módon megőrződött évszázados dokumentumok, korabeli levelek, fényképek szolgáltatnak kimeríthetetlen és hiteles forrást.
Amerika – Akli
– Édesapám az 1900-as évek elején ment ki Amerikába, ahol vasgyári munkásként összegyűjtött annyi pénzt, hogy idővel édesanyám és nyolcéves bátyám is utánautazhatott. Jómagam 1921-ben, már odaát láttam meg a napvilágot, és kétéves voltam, amikor a család rövid látogatásra indult az óceán túlpartján élő öregekhez. Akliban azonban rossz hír fogadott bennünket: nagyanyám leesett a padról és meghalt. Nagyapám váltig kérlelte fiát, öregségére ne hagyja magára, így a retúr hajójegyek lassan lejártak, mi pedig itthon ragadtunk. Édesanyám haláláig nem tudta ezt megbocsátani a sorsnak...
Frontvonal – láger – kolhozosítás
– Itthon gazdálkodásból éltünk, műveltük az amerikai pénzen vásárolt földet, erdőt, miegymást. A háború idején, 1942-ben a rahói zászlóaljba kaptam behívót, ahonnan egy év kiképzés után egyenesen a frontra kerültem. Az oroszok már Debrecennél jártak, mikor a hegyek közé húzódva, túl az ezeréves országhatáron, mi még mindig tartottuk magunkat. 1944-ben aztán a Perecseny környéki Csornohoránál mégiscsak fogságba kerültünk.
– Innen a szambori gyűjtőtáborba indítottak bennünket, én azonban elhatároztam: bizony nem megyek tovább, magyar földön akarok meghalni. Sikerült is lemaradnom, aztán két hasonló cipőben járó szlovák gyerekkel nekivágtunk a hazaútnak. Az egyik ruszin település fűszerese, aki beszélt valamelyest magyarul, meglátva egyenruhánkat, ránk rivallt, hogy rögtön tűnjünk el, mert ha a környéket járó fejvadászok meglátnak, azonnal agyonlőnek. Az isteni gondviselésnek hála, négynapi gyaloglás után csak hazaértem, de kevesen múlott, hogy ismét lágerbe nem kerültem. Édesanyámmal éppen felkerestük a nagypaládi rokonságot, amikor összeszedték az akli férfiakat, így ebből a „jóból” sikerült kimaradnom. A láger-hír hallatára aztán átszöktem a már Magyarországhoz tartozó Kispaládra, ahol nyugodtan átteleltem. Tavaszra némileg megnyugodtak a kedélyek: munkáskéz kellett a kolhozba, hát békén hagytak.
Párt és harangláb
– 1974-ben választottak először az akli református egyházközség kurátorává, amely tisztséget 2000-ig folyamatosan viseltem. Falunk eléggé félreeső, így a szovjet érában se sokat zavarták a templomjárókat. A bonyodalom akkor kezdődött, mikor felvetettük, hogy fel kellene újítani az Isten házát és felállítani egy becsületes haranglábat. Addig-addig, hogy mire a járási „egyházfelelős” hivatalnok elé értünk, ott már zsáloba (panasz) várt bennünket, mondván, tornyot akarunk emelni. Jómagam nem láttam okot a félelemre – álltam én már puskacső előtt is, mit nekem a párt, gondoltam –, ezért nagy átéléssel előadtam, nem torony kell nekünk, csak egy egyszerű harangláb, mivel most egy rozoga állvány tartja a harangot, ami bármikor balesetet okozhat, és ezt mégsem vehetjük a lelkünkre... A szónoklat hatott, az Úr 1987. évében a templomot is megújítottuk, és a harang is méltó elhelyezést nyert.
Iratláda rejtette történelem
– Akkoriban került elő az egyházközség iratos ládája is (amit egykor Bocskor Gedeon kurátor csináltatott és adományozott az egyháznak), amiben számtalan okiratot, feljegyzést, összeírást találtam a falu múltjára vonatkozóan. Itt van például egy 1854. évi lakossági összeírás, mely szerint akkoriban mindössze 26 portát számlált a település. Ebből kiindulva fogtam hozzá a faluban élő családok családfájának az elkészítéséhez, aminek munkapéldánya mára el is készült. Egy másik irat szerint a faluban 1839-től kezdődően tanították írni-olvasni az arra érdemes gyerekeket a helybéli papok, míg az első tanítómester 1923-ban érkezett a faluba. Akkoriban csak a pap és a tanító volt írástudó ember a faluban, így ők vezették az egyházi anyakönyveket is. Az iskola révén azonban az én nagyapám korosztálya már szintén megtanulhatta a betűvetést.
– A tisztelet úgy kívánta, hogy az összeírások sorát a falu papjainak és tanítóinak lajstroma kövesse, ami 1582-től napjainkig veszi számba a szolgálattevőket. Az adatok alapján igyekeztem feltüntetni kinek-kinek a születési-elhalálozási dátumát, valamint a nálunk töltött időszakra vonatkozó életrajzi adatait is. E szerint a nemrég elhunyt Oroszi Pál tiszteletes volt az akli egyházközség 24. lelkipásztora. A legrégebbi okirat keltezési dátuma 1677, de vannak itt 1773-75-ben kelt tagosításról szóló dokumentumok is. Érdekesek továbbá a jobbágyok uradalmi kötelességeinek a leírásai, az egyházadóra vonatkozó feljegyzések, a temető földjének adásvételi szerződése, a templombelső alakítására szánt, Amerikából küldött adományok listája és még sorolhatnám...
Áron bácsi kiapadhatatlan kútfőként ontja a falu történetére vonatkozó adatokat. És nemcsak elmeséli, de napi nyolc-tíz órás munkával papírra is veti a tudnivalókat, a rendszerezett történelmi adatokat. Ennek kedvéért tanult meg gépelni – nyolcvan évesen... Mint mondja, a történelmi múlt, a helyi népszokások, a feledésbe merült gazdasági tevékenységek leírása mellett a korabeli fényképek felkutatása és archiválása sem jelentett kevesebb munkát, melyben azonban már az unokái is segítségére voltak, vannak. A két éve folytatott szorgos munka eredményeként mára mintegy ezer oldalnyi történelem lapul Áron bácsi barna mappáiban, mely minden kétséget kizárólag szép és értékes örökséget jelent nemcsak Akli magyarsága, de mindannyiunk számára is.
Popovics Zsuzsanna
