Kiss Dénes: Októberi szívverések

Negyvenöt év távolában

örök gyertyák az utcákon

ablakokban járdán téren

Októberben novemberben

kóbor kutya nyalja vérem

Szélben levélszilánk röppen

robbanás mind a fák ága

A szív is mint puska dörren

Velőt ráz a hírek gyásza

hallik anyáink sírása

Drága fiúk sosincs vége

Felnőnek a játéktankok

verődünk a lánc elébe

Októberben októberben

fürdik Isten a vérében

Sok kis suhanc nagy halála

Egész ország lett kokárda

Európa szivetáján

októberben novemberben

maradtunk mi megint árván

Ti ott Isten tenyerében

mi itt szétbárdolt hazában

fiúk drágák! Élünk vagyunk

A szivenlőtt októberben

nem meghalunk föltámadunk!

Sokszor olvashattuk már, mégsem lehet elégszer leírni Kossuth Lajos figyelmeztetését, hogy „az a nép, amelyik adott történelmi pillanatban nem áll föl tömegben a köztereken, később nem talál menedéket a történelem elől otthonaiban”. A magyarságnak eddig két ilyen felemelő pillanata volt, amikor a nemzet egységes akarata villant meg: 1848. március 15-e és 1956. október 23-a. Mindkét forradalmunk elbukott, ezért újra meg újra számot vetünk azzal, mi valósult meg a törekvéseinkből, és mi az, ami még várat magára.

Kiss Dénes versét ez a szellem hatja át. Az Októberi szívverések negyvenöt év távolából idézi föl a dicsőséges és fájdalmas eseményeket. A vers jelen idejűsége egészen közelivé varázsolja a múltat, és így kiválóan alkalmassá válik annak érzékeltetésére is, hogy a vérveszteség, az áldozat nem volt hiábavaló. „A szivenlőtt októberben / nem meghalunk föltámadunk!” mindössze két verssor, de az szinte mindent magába foglal. A nemzet erőszakos letiprását, az ügy halálát, de mindenekelőtt azt a reményt, hogy épp ebben az ügyben, ebben a nemzeti föllángolásban érjük meg a feltámadásunkat. És ez nem csak számvetés, de felhívás is, figyelmeztetés is. A költemény érzékletes képekben ugyancsak gazdag.

Penckófer János