Diószegi György: önazo­nosságunk része a tánc

Néptánc és hagyomány

Kárpátalja vendég­sze­rete­tét élvezte nemrég Diószegi László, a Martin György Nép­táncszövetség elnöke. Mint elmondta, a magyarországi bejegyzésű szövetségnek nincsen kárpátaljai tagja, holott a határon túli együttesek kedvezményekben részesülnek.

– Mi a különbség egy hivatásos és egy amatőr együttes között?

– Nagyon vékony a határ, szakmai tekintetben én nem is tennék különbséget, mert a legmagasabb színvonalú nem­ hi­­va­tásos együt­­­­tesek szakmailag elérik, néha meg is haladják a hivatásos szintet. Inkább csak annyi a különbség, hogy a hivatásos együttesek táncosai ebből élnek.

– Mennyire számít megbecsült szakmának a néptánc?

– Ha Nyugat-Európában valaki húsz évet eltölt a színpadon, biztos egzisztenciát tud magának teremteni. Magyarországon hasonló esetben egzisztenciális válságba kerül, és itt nemcsak a néptáncra gondolok, hanem a balettre és a modern táncművészetre is. A néptánc elég­gé belterjes, vagyis főleg azok járnak néptánc­előadá­sokra, akik valamilyen táncházi élmény vagy családi viszony folytán kapcsolatba kerülnek a néptánccal. A nem ­hivatásos együtteseknél szinte mindig telt ház van, a hivatásos együttesek fő előadási helye viszont az idegenforgalom, alig tudnak olyan táncház­be­mu­tatót szervezni, ahová a hazai közönség bemenne. Biztató ugyanakkor, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedben elkezdődött a művészeti alapiskolákban a néptánc és a népművészet oktatása. Ennek folytán egy olyan generáció nő fel, amelynek tagjai nem lesznek ugyan hivatásos táncosok vagy zenészek, viszont érdeklődőkké válnak a népi kultúra iránt.

– Lát-e valamilyen különbséget Kárpátalja és más vidékek néptáncai között?

– Eddigi ismereteim alapján azt tudom mondani, hogy a kisebbségben élők nagyon őrzik a hagyományaikat. Kárpátalján azonban azt látom, hogy valami miatt ez nem egészen így történt, a táncosok átvették az ukrán, illetve korábban a moszkvai divatot. Magyarországra is begyűrűzött ez a „divat” a kommunista időszakban, de nem ilyen erővel, és a 70-es évek táncház-mozgalmának köszönhetően lerázta azt magáról. Kárpátalján elsősorban népzenei téren sikerült megmenteni az értékeket, tánc terén viszont nem a Kárpát-medencére jellemző táncfelfogás dívik erre, hanem a moszkvai. Ha változtatást kellene kezdeményezni, amit szükségesnek is látok, akkor vissza kellene térnie az itteni magyar közösségnek a saját hagyományaihoz, hogy ismét a Kárpát-medencéhez tartozzon. Az persze ma már illúzió, hogy a 21. században még lehet olyan embert találni, aki emlékszik a régi táncokra. Vannak azonban magyarországi szakemberek, akik el tudnák látni tanácsokkal, anyaggal az együtteseket, akár a szövetségen keresztül is. Azért is tartom fontosnak a hagyományokhoz való visszatérést, mert a moszkvai felfogásnak semmi köze nem volt az egyedi Kárpát-medencei világhoz. Úgy gondolom, hogy önazonosságunkat találjuk meg akkor, ha az itteni táncokhoz ragaszkodunk.

R. G.