Vasadi Péter: Kancsal szózat

de unom már, hogy mindent

jobban tudnak

esti mérgecskét adagolva

városoknak, faluknak

szakad a test, lobog a tűz a képen

halottaktól kusza az árok;

előbb-utóbb te jössz

írják belém a sarlatánok

fénnyel fröccsentett arcukon

se gond, se ránc, se lélek;

ismerlek, országló sötétség

sugalmazod, hogy féljek, féljek

micsoda szomjúság ez

és micsoda ihlet;

bujálkodás a kétségbeeséssel

min isten sem segíthet

a fékevesztett tánc ropog

csillog, darál, túlkiabálja

amit födni akar: ilyen

a trónvesztők hisztériája

alkonyodik; fenyőim közt

a madármocorgás elül;

a négyszögletes fénymezőben

hazudnak rendületlenül

A vers címében hangsúlyos a kancsal szó, de ugyanolyan nyomaték kerül a szózatra is. A kancsalság azért fontos, mert a költemény groteszk formában tárja elénk azt a világot, amelyben hajszálpontosan felismerjük napjaink jellegzetes médiavilágát: a különféle televíziók és rádiók erőszakot hirdető szerkesztéselvét. „Esti mérgecskének” mondja Vasadi a napról napra sorjázó esti híreket. Szinte látjuk a „fénnyel fröccsentett arcokat”, amint azokon a smink eltűntette a ránc mellett a gondot is – de a lelket is.

És valóban: napról napra csak „szakad a test, lobog a tűz a képen / halottaktól kusza az árok”. Mintha minden áldott nap csak ez lenne a hír. Azt vallja ez a hírszerkesztés, hogy bárkivel, bármi, bármikor megtörténik. Ez igaz, de mennyire hiányzik, hogy gazdagabban mutassák meg, kit, milyen szerencse, öröm, vidámság is ért. Mert minden nap van „halál”, de van „születés” is – egyenlő arányban. A költő rámutat: „a fékevesztett tánc ropog / csillog, darál, túlkiabálja / amit födni akar”. És valóban érezzük, hogy valamit elföd, eltakar, valamit titkol ez a hírvilág. Nem csoda, ha a vers végén a szerző kimondja: „a négyszögletes fénymezőben / hazudnak rendületlenül”. Így a valódi Szózat is eszünkbe villan, a „Hazádnak rendületlenül...” – és vele a fájdalom, hogy miért kell eltakarni, ami érték, ami jóleső remény.

Penckófer János