Babits Mihály: Egy szomorú vers
melyben a költő azon panaszkodik, hogy nincsen barátja
Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki sem szerethet,
nem is szeret soha.
Magányosnak születtem,
baráttalan vagyok,
így lettem, ami lettem,
mindentől elhagyott,
mindég a szenvedésre
vitézül víni kész:
magányosság vitéze,
magam ellen vitéz,
barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó,
baráttalan bolond.
Nekem nem volt barátom,
nem is lehet soha,
örökre már belátom,
maradtam mostoha
nincs szem, amely szememben
a lelket lelje meg,
szív, mely setét szivemben
lakozni nem remeg,
lelkekkel lelkesülni
lelkem hiába vágy
lelkeknek egyesülni
nincsen menyasszonyágy.
Igaz, vagy nem igaz, amit Babits Mihály mond versében magáról? És van-e értelme ezt a kérdést föltennünk magunkban? És kell-e válaszolni erre a kérdésre? Aligha – és mégis.
A költemény hiteles érzéseket kelt az olvasóban. Mindannyian felismerjük a szerencsétlen sorsot, a magány fájdalmát. Valamennyien sajnáljuk magunkat ebben a hangulatban, de el is távolítjuk a saját életünket ettől. Egyszerre érezzük: menthetetlenül magányra vagyunk ítélve, de abban ugyanúgy biztosak vagyunk, hogy ránk ez nem érvényes. Az is átfut a gondolatainkon, mely rokonunk, ismerősünk, szomszédunk érezheti ezt, ám a számbavétel után rádöbbenünk: ez bizony csak ránk nézve igaz. S aztán megint Babitsra gondolunk; igaz lenne, hogy akinek „szemöldökmozgására” a XX. század elején az egész magyar irodalmi közélet figyelt, annak nem volt egyetlen barátja sem?
Lehet, hogy minket is csak valamilyen érdekből szeret a családtag, szomszéd, barát, ismerős, rokon? Lehet, hogy nem is ők mentenek meg a magány érzésétől?
Penckófer János