Babits Mihály: Egy szomorú vers

melyben a költő azon panaszkodik, hogy nincsen barátja

Nekem nem volt barátom,

tőlem mindenki fut,

társaim elkerültek

mint idegen fiut,

idegent, megvetettet,

ki mindég mostoha,

kit senki sem szerethet,

nem is szeret soha.

Magányosnak születtem,

baráttalan vagyok,

így lettem, ami lettem,

mindentől elhagyott,

mindég a szenvedésre

vitézül víni kész:

magányosság vitéze,

magam ellen vitéz,

barangoló borongó,

ki bamba bún borong,

borzongó bús bolyongó,

baráttalan bolond.

Nekem nem volt barátom,

nem is lehet soha,

örökre már belátom,

maradtam mostoha

nincs szem, amely szememben

a lelket lelje meg,

szív, mely setét szivemben

lakozni nem remeg,

lelkekkel lelkesülni

lelkem hiába vágy

lelkeknek egyesülni

nincsen menyasszonyágy.

Igaz, vagy nem igaz, amit Babits Mihály mond versében magáról? És van-e értelme ezt a kérdést föltennünk magunkban? És kell-e válaszolni erre a kérdésre? Aligha – és mégis.

A költemény hiteles érzéseket kelt az olvasóban. Mindannyian felismerjük a szerencsétlen sorsot, a magány fájdalmát. Valamennyien sajnáljuk magunkat ebben a hangulatban, de el is távolítjuk a saját életünket ettől. Egyszerre érezzük: menthetetlenül magányra vagyunk ítélve, de abban ugyanúgy biztosak vagyunk, hogy ránk ez nem érvényes. Az is átfut a gondolatainkon, mely rokonunk, ismerősünk, szomszédunk érezheti ezt, ám a számbavétel után rádöbbenünk: ez bizony csak ránk nézve igaz. S aztán megint Babitsra gondolunk; igaz lenne, hogy akinek „szemöldökmozgására” a XX. század elején az egész magyar irodalmi közélet figyelt, annak nem volt egyetlen barátja sem?

Lehet, hogy minket is csak valamilyen érdekből szeret a családtag, szomszéd, barát, ismerős, rokon? Lehet, hogy nem is ők mentenek meg a magány érzésétől?

Penckófer János