Rákóczi

Irigylem azokat, akik megtanultak – és lehetőségük is van – barangolni, szörfözni az Interneten. Ott minden információt meg lehet találni, többféle variációban is megjelenik a tudnivaló a számítógép képernyőjén. Konzervatív módon én is használom a régi fapados, de gonddal szerkesztett Internetet: a Pallast, a Révait, aTolnayt és az újabb kori lexikonokat. Többnyire meg is találom, amire kíváncsi vagyok, persze az ott leírtakat is ugyanolyan óvatossággal kell kezelni, mint minden információt – a legpártatlanabb és objektivitásra törekvő írás is húz valamilyen irányba.

Fogadni mernék, hogy ha egy magyar embertől megkérdeznék, melyik három magyar festőművészt tartja a leghíresebbnek, több mint valószínű, az 1673-ban született Mányoki Ádámot aligha említenék, pedig, ha festményről van szó, II. Rákóczi Ferenc arcképe, amelyet ő festett, a legismertebb portré számunkra, magyarok számára, a Munkácsy-képeknél is hamarabb felismerné mindenki.

Rákóczi-év van, méltón kell megünnepelnünk a magyar történelem eme nagy alakját, ezt a tiszta nemes embert, akinek arca Mányoki Ádámnak köszönhetően olyannyira ismert a számunkra.

Az Internetnél, illetve a lexikonnál maradva, a Pallas nagylexikon Nagy-Magyarország lexikonszerkesztésének csúcsa, melynek egyes cikkei ma is forrásértékűek. Félbőr kötésben a tizenhat kötetet 1897-ben egy pár ökör áráért lehetett megvenni. Ez a valóban alapos mű mindent leír Mányokiról, a festőről, és fontosabb képeit is említi, de II. Rákóczi Ferenc arcképe kimaradt a felsorolásból. Meglehet, véletlen, hogy a Habsburg-ház nagy ellenségének, II. Rákóczi Ferencnek az arcképe elkerülte a cikk írójának figyelmét, de elősegíthette a feledékenységet az a tény is, hogy a lexikoncikk a Habsburg Birodalomban íródott. A későbbi lexikonok, a birodalom bukása után, természetesen első helyen említik a festő művei között a Rákóczi-arcképet.

Mindezt azért írtam le, mert Mányoki Ádám megérdemli, hogy emlékezzünk rá és beszéljünk róla, s nem csak a Rákóczi-év kapcsán. Nagy ajándékot adott a magyar nemzetnek és az utókornak. Ami pedig az információk önkényes kezelését, ferdítését és elhallgatását illeti, gondolom, az már a lexikonok megjelenése előtt is így volt, a mostani helyzetről pedig talán nem is érdemes beszélni.

Tithli