Serfőző Simon: A sötéttel vaklál

Az én anyám

ez a faluhatár,

gátoldal,

ez a faluvég már.

Az ő vérerei az árkok,

kanyarulatok.

Tüdeje falomb.

Leng haja a szélben:

fű, bokor.

Tócsák üvegén át néz ki

a mélyből,

mint régen a tanyaablakon.

Karjai ágak,

nekem integetnek,

engem várnak.

Az ég aljára felhők:

gondok gyűlnek homlokára.

Domb magaslik:

a háta.

Meg kellene nyomkodnom,

ne fájlalná annyira.

Út ha porzik:

szaladnak hazafelé

lábnyomai.

Hisz alkonyodik,

s a kotlós krumplibokroknak

aprómagot:

esőt kell szórni.

A sötéttel vaklál.

Széllel ő ér hozzám.

Messze madár,

az ő lelke száll.

Ő már ez a faluvég,

gátoldal,

faluhatár.

Serfőző Simon verse jó példa arra is, hogy észrevegyük, egyes fogalmaink mennyire összetartozóak. A sötéttel vaklál című versben mindenekelőtt az édesanya és a szülőföld rendkívül szoros érzelmi összekapcsolódásának lehetünk a tanúi. Ám e két fogalom egymás mellé rendelését korántsem valami kitalált, valami előre megtervezett szándék vezérli. A szerző nem egy kiötölt cél érdekében állítja e fogalmakat párhuzamba. Itt a verset egy olyan szemlélet szervezi, amelyben az állandó munka és a földdel szinte egybenőtt ember szétválaszthatatlanná válik. Bár kimondatlanul marad, de mégis érezzük, hogy egy ember – az édesanya – életének értelme, a föld megművelésével összeforrt léte szolgál a vers alapjául. Ezért veheti át a táj az édesanya „vonásait”, „alakját”. És a tájban – szülőföldben – továbbélő édesanya közelsége hány emberöltőt képes felidézni bennünk?

Penckófer János