Gergely István: Amit mi átéltünk, elképzelhetetlen a civilek számára

Tizenöt éve vonultak ki a szovjet csapatok Afganisztánból

2004. február 13., 01:00 , 161. szám
Gergely István és harcostársai a kígyósi lőtéren emlékeznek: a közös élmények összekötik őket

1979 júniusában váratlanul behívták a katonaköteles kárpátaljai fiatalok egy részét. Szokatlan volt a behívás időpontja, mert korábban csak tavasszal és ősszel volt sorozás, de még nem gyanakodott senki semmire. Ekkor vonult be rendes sorkatonai szolgálatának letöltésére a csetfalvai Gergely István is, akit Csernovciban képeztek ki a gyalogsági harcra. A bevonuló szovjet alakulatokkal az elsők közt lépett afgán földre. A 43 éves veteránt, a Rákóczi Szövetség helyi alapszerveze­tének elnökét háborús élményeiről kérdeztük.

– Mikor és hogyan kerültek Afganisztánba?

– Vonattal indult az ezred az üzbég–afgán határon fekvő Termez városába, amelyet egy hét múlva, 1980. január 14-ére értünk el. Folyt a pontonhidak építése az Amu-Darján, amelyeken keresztül tíz nappal később átkeltünk Afganisztán területére. A túloldalon egy lövészárokrendszerben laktunk két hétig.

– Mi történt a továbbiakban?

– Századunk hamarosan különvált az ezredtől, tisztogató akciókat hajtottunk végre Kunduz, Feisalabad, Mazár-e-Sárif, Ka­laf­gan és Kisin városok térségében. Folyamatosan mozgásban voltunk, nem maradtunk sokáig egy helyen. Amit mi akkor átéltünk, elképzelhetetlen a civilek számára. Nem voltunk állandóan tűzharcban, de az, hogy nem ettünk, állandóan figyeltünk, meresztettük a szemünket és nem aludtunk, idegileg teljesen kikészített minket. Kint voltunk a lövészárokban, a patkányok közt, esőben, fagyban, szélben. A legnagyobb ünnep a fürdés volt számunkra, amire azonban nem sokszor volt lehetőség az ott töltött hat hónap alatt. Nem volt ivóvizünk és élelmünk sem. Amikor hógolyóval cukrot ettünk, az ünnepi menünek számított. Ha kaptunk is ebédet, olyan volt a káposztaleves, hogy akkor tudtam kihalászni belőle az első darabka káposztát, amikor leittam a levét. A penészes kenyérről leszedtük a penészt és úgy ettük. Volt, hogy paradicsomos halkonzervet ettünk heteken át, máskor lopott mazsolaszőlőn éltünk napokig, amitől aztán mindenkinek hasmenése lett.

– Sok áldozata volt a harcoknak?

– Viszonylag sok, bár én csak azt tudtam felbecsülni, ami a környezetemben történt. A legszörnyűbb látvány talán a haslövés volt, de a fejlövés is egészen más, mint a filmeken: előfordul, hogy pillanatokon belül olyan nagyra dagad a sebesült feje, mint amilyen széles a válla. Általában páncélozott, lánctalpas gyalogsági szállítójárműveken közlekedtünk, ami egyáltalán nem volt biztonságos, mert ha felrobbant alatta egy akna, akkor a szilánkok átszakították a jármű alját, és megölték vagy megsebesítették a katonákat.

– Ön hogyan sebesült meg?

– 1980. június 1-jén, Tünde napján történt. A felderítés jelentette, hogy tőlünk 15 kilométernyire ellenséges dusmánok tanyáznak. Mire gyalog odaértünk, már senkit nem találtunk a megjelölt helyen, ezért visszaindultunk. Egy katlanszerű völgyben azonban már vártak ránk. Bármerre szaladtunk, minden irányból lőttek. Körülbelül 200 méterre tőlem volt egy alacsony kőkerítés, oda kellett volna eljutnom fedezékbe, de egyszer csak nagy ütést éreztem a lábamon: átlőtték mind a két sarkamat. Hátrafordultam és magyarul káromkodtam. Láttam, hogy véres mindkét csizmám, mégis nyugodtan felültem és bekötöttem a lábam, közben lőttem a hegyoldalt a nehézgéppuskámmal. Később lassan elkúsztam a fedezékig. Aztán jöttek a helikopterek, amelyekre felhajigáltak minket, sebesülteket. Három napot Kun­duzban töltöttem, egy sátorkórházban, onnan Termezbe, majd Taskent környékére vittek. Ott fordult elő velem, hogy több könnyebben sebesült társammal együtt egy napra a kórház folyosóján felejtettek, miközben iszonyúan fájt a lábam. Nemigen törődtek ott velünk, a súlyos sebesültek, az életmentés kötötte le az orvosok minden idejét.

– Mi történt ezután?

– Három hónapi csircsiki kórházi kezelés után leszereltek, és végre hazajöhettem. A lábam csak lassan gyógyult meg, és az itthoni orvosokra sem szívesen gondolok. Mára az idő megszépítette egy kicsit az emlékeimet. Nagy meglepetés volt pár éve, amikor a KMKSZ közgyűlésén találkoztam egy Afganisztánban megismert zászlóssal. Korábban, amíg még állomásoztak a környékünkön katonai alakulatok, minden évben eljártunk a többi Afganisztánt megjárt sráccal a kígyósi lőtérre pufogtatni egy kicsit. Az ember nagyon balga, mert a történtek után is szinte jólesett újra fegyvert venni a kezembe.

Badó Zsolt