Csoóri Sándor: A földből ilyenkor

Ha friss szél jön

és szíven legyint,

megélénkülök, mint a kő,

amelyet épp magasba dobtak.

A földből ilyenkor

himnikus vizek törnek elő,

és cseppjeiket

a magasból is megszámolom.

Fennkölt és gőgös akadémiák

megkoszorúzhatnának ezért.

De jaj nekünk,

minket csak régi,

krónikás képeken

és lepattogzott freskókon szeretnek látni glóriával,

ahogy épp lépünk a fénykazlak felé,

s mielőtt odaérnénk,

eltűnünk a beomló fallal együtt.

Vagyunk és nem vagyunk,

akár az Isten.

Ezt szoktuk meg minden időben

s a bokánk körül ólálkodó, sunyi ködöt.

De sebaj, kődobáló,

márciusi barátaim,

ibolyák és sziklák fordulnak ki a földből,

s ez az idő újra a mi időnk lesz!

Sejtelmesség, „bokánk körül ólálkodó, sunyi köd”, egy magasból vízcseppeket is megszámolni képes tulajdonság, meg valamiféle tudományhoz kötődő titokzatosság lengi be a költeményt, de mégse válik érthetetlenné e vers. Valami módon olyan tiszta benne minden. Még az is szinte megfoghatóvá válik, amit egyébként, „hétköznapi” hangulatban nem szoktunk érzékelni. Éppen ez a költészet ereje. Hogy megfoghatóvá tudja tenni, amit nála nélkül sose vennénk észre. Gondolat és érzés ez, ennek az egységnek a megtapasztalása. Ezért áll a költeményben az, hogy „gőgös akadémiák”, hogy ezek akár meg is koszorúzhatnák a megnyilatkozót, hisz olyasmit képes megtenni, amire aligha találni tudományos magyarázatot. És a költő épp ezzel éri el a tetőpontot, mert érezhetővé teszi, hogy még a legnagyobb földi tudomány se jelenti a mindent. A tudományban mindig van valami, ami több nála. Ami őt magát is megtartja.

A költemény végén pedig a „márciusi barátaim” emlegetése az első sorokban található „friss széllel” együtt különös, történelmi hangulatot is teremt. Közel sincs semmi a versben, ami az 1848-as forradalomra, szabadságharcra emlékeztetne, és mégis a szabadság szele csap meg, s várjuk, mikor jön el újra „a mi időnk”.

Penckófer János