Oravecz Imre: Örömóda
Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,
a fénynek, mely reggel beárad a házba,
az ablaknak, melyen át kinézek,
a levegőnek, melyet belélegzek,
az ételnek, melyet magamhoz veszek,
a víznek, mellyel szomjam oltom,
a tűznek, melynél melegszem,
a ruhának, mely befedi testem,
az ajtónak, melyen át a szobába lépek,
a földnek, melyen járok,
az útnak, melyen sétálok,
a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,
a falevélnek, mely elém hull,
a fűnek, melyet nyírok,
a magnak, melyet elültetek,
a zöldségnek, melyet magam termesztek,
a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,
az erdőnek, melybe vágyom,
a papírnak, melyre írok,
a ceruzának, melyet közben fogok,
a terasznak, hova munka után kiülök,
a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,
a széknek, melyben helyet foglalok,
az estének, mely felváltja a nappalt,
a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,
a tücsökcirpelésnek, melyet sokáig hallgatok,
már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.
Ennek a költeménynek az egyszerűségében keresendő az értelme. Figyeljünk az első és figyeljünk az utolsó sorára. Felsorolását azzal indítja a költő, hogy „már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni”, és ez kissé becsapós. Olyan érzés, mintha megcsömörlött volna a világ összetettebb dolgaitól, mintha kissé megsértődött volna valamire, amiben eddig része lehetett. Pedig nem igaz. És ezt a legutolsó sora teszi világossá számunkra. Mert az „elkerülhetetlen”, „szükségszerű” örömök, hogy ezek és csak ezek „éltessék” a megnyilatkozót – ha jól belegondolunk –, egyáltalán nem jelentik azt, hogy bármiről le is mond a költő. Egyáltalán nem a lemondás a hangsúlyos, hanem az „éltetés” a fontos. Az, hogy a legegyszerűbb dolgoktól várja az „éltetést”, egyben azt is jelenti, hogy megértette: ez a végső igazság. Abban az értelemben, hogy nem kell messze, egyre messzebb menni: a közvetlen környezetünkben ott van az egész világ. Csak észre kell vennünk ennek örömét, és akkor megszólal bennünk az „örömóda”.
Penckófer János
