Több ezren várták a hazatérő keveseket

Magyar Károly emlékezik az 1944-es elhurcolásokra

A mezőkaszonyi Magyar Károly fiatalon, édesapjával ment el a háromnapos munkára, amiből csaknem egy év lett. Az átélt sok szenvedést és gyötrelmet követően mindketten hazatérhettek szeretteikhez. Szerencséjükre ők már az első lágereseket szállító vonattal visszajöhettek szülőfalujukba, ami sok sorstársuknak csak jóval később vagy egyáltalán nem adatott meg. Bár évtizedek teltek el azóta, a ma 82 éves Karcsi bácsi emlékezetében nem halványulnak a szörnyű emlékek.

– 1944 őszén, Erzsébet napja előtt kihirdették a faluban, hogy 18-tól 50 éves korig minden férfinak háromnapos munkára kell jelentkeznie, mivel az ország a háború után romokban hevert. Én ekkor 22 éves voltam, s édesapámmal indultunk útnak. Kaszonyból összesen 105 férfit vittek el. Semmit sem kellett magunkkal vinnünk, csak háromnapi hideg élelmet.

– Bátyúban volt a gyülekező. Innen délután három órakor indultunk el Szolyva felé, majd Barkaszón éjszakáztunk, mivel ránk esteledett. Én már ekkor láttam, hogy mi itt a helyzet, s mondtam is édesapámnak, de ő azt válaszolta, fiam, hát kibírod azt a kis munkát.

– A szolyvai gyűjtőtáborból gyalogosan indítottak minket Szambor felé, Turkán keresztül. A szambori gyűjtőtáborból mindennap több ezer embert irányítottak a szibériai munkatáborokba, és helyükre másokat hoztak. Itt még mind a 105 kaszonyi együtt volt. Egy hetet töltöttünk ott, és csak ezt követően vittek bennünket is tovább.

– Kivittek a vasútállomásra és bevagoníroztak minket, vagononként 50-60 embert, s elindítottak Kraszno Urálszkba, a bányákba. Ahogy Szibériába értünk, az állomásokon megálltunk, és a katonatisztek kiválogatták az emberek színe-javát, a fiatalabbját, akiket bányamunkára szántak. Így lassan elszakadtunk egymástól. Én is az egyik ilyen válogatásnál váltam el édesapámtól, s a turani lágerbe kerültem, ahol közel ezer kárpátaljai magyar ember volt. Szerencsére én nem dolgoztam a bányában, mivel mire odaértem, megbetegedtem, és csak az isteni gondviselésnek köszönhetem, hogy életben maradtam.

– Később, május 8-án, amikor a háború már véget ért, átvittek a központi lágerbe, ahol a tábor több kisebb körletből állt. Mindennap kiálltunk a szögesdróthoz és kerestük az ismerősöket. A fiúk, akik kijártak dolgozni, megtudták, hogy apám az egyik szomszédos lágerben van. Néhány nap múlva azután viszontláthattuk egymást, egy táborba kerültünk.

– Egyik nap kiválasztottak körülbelül 2500 embert, köztük engem és az édesapámat is, mondván, hogy a Krím félszigetre visznek, az egészségi állapotunk javítása végett. Feltűnő volt, hogy az egészségesebbjét hátrahagyták, hogy még dolgozzanak.

– Elérkezett az indulás napja, kivittek minket a vasútállomásra. Odajött hozzánk egy politikai tiszt és azt mondta, hogy fiúk, akinél levél van, az azonnal rakja ki, mert ha valakinél megtalálják, az visszamegy a lágerbe. Ekkor már tudtuk, hogy hazamegyünk. Mi voltunk a legeslegelsők, akik hazajöhettek az orosz lágerből.

– Máramarosszigeten a vagonokat áthelyezték a széles nyomtávról a keskeny, magyar nyomtávra. Odajöttek hozzánk a helybéliek és érdeklődtek, hogy mi újság a többiekkel. Öröm és bánat volt ez a találkozás. Terjedt is a hír, az állomásokon ezrével álltak, vártak az emberek és a hozzátartozóik felől érdeklődtek. Sosem felejtem el, amikor beértünk Técsőre, egy asszony, aki a mezőre vitte ki a munkásoknak a gulyásos krumplilevest, amikor meghallotta, hogy kiket visznek a vonaton, odajött és nekünk adta azt a levest. Mit ad Isten, az asszonynak mindkét fia ott volt velünk egy vagonban. A másik eset Kiskunfélegyházán történt. Volt velem egy odavaló magyar katona, akinek két kislánya volt, fényképet is mutatott a családjáról. Kiszállok a vagonból, hát kivel találkozom? – a feleségével és a két kisgyerekkel. Megfogtam a gyerekeket és bekiáltottam: "János, nézd csak, ki van itt!" Mikor az meglátta őket, hát a könnyektől meg sem tudott szólalni.

– Itt mentünk el a somi állomásnál Szegedre, majd a szívünk szakadt meg, hogy nem mehetünk haza. Ágaskodva bámészkodtunk, hogy találunk-e valaki ismerőst. Később Szegeden adták ki nekünk az igazolást, amivel hazajöhettünk. Egy komisszión is keresztül kellett menni. Levetkőztünk, így keresték rajtunk az SS jelét. Találtak is köztünk olyanokat, akiken rajta volt. Még itt is fennállt a veszély, hogy bármelyikünket visszaviszik.

– 1945. augusztus 28-án, vasárnap este, napszálltakor értünk Mezőkaszonyba. Már vártak, az udvarunk tele volt emberekkel. Kérdezték tőlem: ez meg ez él-e? Mondom, nem, az sem, amaz viszont igen. Sírtak az emberek, sírtam én is. Volt olyan is, aki nem hitt nekem, azt mondta, hogy szegény fiú megbolondult.

– Több falubelit láttam meghalni az éhségtől, a betegségtől, nem tudtunk rajtuk segíteni. Olyan is volt, aki a kezeim között halt meg. Szegényeknek még rendes sír sem jutott, mivel a nagy fagy miatt csak tavasszal, tömegsírban temették el őket.

– Azóta is hálát adok az Úristennek, hogy hazajöttem, és büszkélkedhetek a családommal, mivel 4 unokám és 3 dédunokám van, akik elfeledtetik velünk a sok gondot.

-lia-