Tiszaásvány: egy falu, amelyet elpusztított a háború

Kovács Aladár visszaemlékezései

Kárpátalja települései közül talán az ungvári járási Tiszaásvány szenvedett a legtöbbet a második világháború idején, hisz a csapi vasúti csomópontért vívott harcok során 1944 szeptemberétől decemberig folytak a hadműveletek a kis Tisza-parti falu területén. Kovács Aladár helyi lakos 13 évesen élte meg a háború borzalmait, s még ma is irtózattal gondol vissza azokra az időkre. Az alábbiakban az ő visszaemlékezéseiből idézünk.

– 1944 szeptemberében ukrán menekülteket szállásoltak el Tiszaásványban. Szekerekkel jöttek, azokon volt minden holmijuk, ruhájuk. Olyan sokan voltak, hogy el sem fértek a faluban, a réten a tölgyfák alatt is sok szekér állt. Éjszaka repülőgépekből "sztalingyertyákat" dobtak ki, de bombázni nem tudtak, mert akkor még a faluban állomásoztak a magyar ütegek az úgynevezett "bufurcokkal" (gépágyúkkal).

– Azt azóta sem értem, hogy másnap miért ment el a magyar légvédelem. Gyerekként mi is segítettünk lemosni a Hoffer-traktorokat, amelyekkel elvontatták az ágyúkat. Aztán éjszaka, szeptember 16-án megtörtént a tragédia: két és fél óra hosszat bombázták Ásványt és környékét. Este még hazakísértem az akkor nyolcéves unokaöcsémet, Árpádot. Közben megszólaltak a légvédelmi szirénák. Kértem Árpád édesanyját, Olga nénit, engedje, hogy velem jöhessen a fia, a mi bunkerünkbe. De Olga néni makacskodásom miatt pofon ütött és azt mondta: "A gyereknek az anyja mellett a helye." Egyedül szaladtam hát haza, és családommal együtt a kertünkben kialakított óvóhelyen vészeltem át a bombázást. Nekünk semmi bajunk sem lett, de az unokatestvéremék bunkerét bombatalálat érte. Az ott tartózkodó tizenegy ember rögtön meghalt, a két édesanya úgy maradt, ahogy szoptatta a gyerekét. Csupán Árpád adott életjelet, amikor kivették a gödörből. Később egy magyar katonatiszt azt mondta, elképzelhető, hogy egy szakember újra tudta volna éleszt

eni, de az egyszerű falusi embereknek ez nem sikerült.

– De nem csak ők haltak meg Tiszaásványban 1944. szeptember 16-án. Nem messze tőlünk egy almafa alatt ülő fiatalasszony fejét leszakította egy robbanás, de a karjai közt csurom véresen megtalált pici gyereke túlélte a tragédiát. Volt olyan is, akinek a fülét szakította le egy szilánk. Összesen 41-en haltak meg azon az éjszakán a falunkban, közöttük magyar katonák is, akik a sebesülteket szállító vonattal keveredtek a falu vasútállomására. Az ásványiak hosszú árkot ástak a temetőben, és a templom előtt ravatalozták fel a 41 áldozatot. A szertartást azonban vadászgépek golyószóró-sorozatai zavarták meg. Épp a temetőben volt a tömeg, amikor hazaérkezett a frontról Balázs bátyám. El sem akarta hinni, hogy feleségét, öt gyerekét, testvérét és annak egész családját temetik. Emlékszem, hogyan ordított, amikor eljutott a tudatáig, hogy mi történt. Később búskomorrá vált.

– Nemsokára elérte a falut a front, naponta háromszor is gazdát cserélt a település, hol az oroszok, hol a magyarok kezén volt. A magyar katonák némelyike a hideg ellenére ingben, egyenruha nélkül jött, a derekukon kolompolt a sok kézigránát. Nekem úgy tűnt, hogy tizenhat évesnél nem voltak idősebbek, de rendkívül edzett, kemény fiúk voltak. Mi állandóan a bunkerben tartózkodtunk. Nem volt lehetőség arra, hogy főzzenek az asszonyok, napokig csak almát ettünk és tejet ittunk. Egyszer fellopóztam meggybefőttért a házba. Az udvaron orosz katonák ebédeltek éppen, a géppisztolyaikat az eperfának támasztották. A pitvarajtó nyitva volt, láttam, ahogy lerohanták őket a magyar katonák – kegyetlen összecsapás volt. A végén bejött a pitvarba egy magyar katona és ordítva kérdezte: "Nincs itt orosz katona? De ne hazudj!" A házban rajtam kívül senki nem volt, így a magyarok gyorsan továbbmentek. Az utcán a sebesültek ordítottak, mind a saját nyelvén.

– A magyarok elképesztő bátorságukkal több mint két hónapon át fel tudták tartani az óriási túlerőben lévő szovjet hadsereget. A templom tornyában is volt egy magyar nehézgéppuska. A tornyot keresztüllőtték, úgy, hogy csak két sarka tartotta a levegőben. Hallottam, ahogy káromkodott a toronyban lévő katona, amiért megölték a barátját. Szerintem később ő is meghalt.

– Az oroszok eleinte barátságosak voltak a lakossággal, de egy vasárnaptól, amikor csúnyán visszaverték őket, szörnyű dolgokat műveltek a civilekkel. Mi szinte állandóan az óvóhelyen voltunk. Egy lövedék becsapódott a bejáratba. A légnyomástól elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, "surrogást" hallottam. Balázs bátyám mellkasát a robbanás szétvitte, rajtam feküdt, csurom véres voltam. A bal kezemet szilánkok vagdosták szét, a leventesapkámat kettévágta egy repesz, de úgy, hogy a rajta lévő gombot is csak két darabban találtuk meg. Apám is megsérült, attól kezdve húzta az egyik oldalát.

– Reggel parancsot kaptunk, hogy két óra alatt el kell menekülni a faluból, mert az hadszíntér. Megmondták, hogy csak a tank nyomában haladhatunk az aknák miatt. Repkedtek körülöttünk a vadászgépek, a német "stukák" is, de látták a batyukról, hogy nem vagyunk katonák. A falu szélén egy katyusalövedék a közelben csapódott be, ott megint majdnem meghaltunk, törmelékekkel fejbe vert bennünket a légnyomás. Eszenybe menekültünk a Tisza mentén. A kutyám felment a töltés tetejére, a túlsó partról lelőtték. Nem éreztem semminek a szagát, nem tudtam éjszaka aludni és állandóan hányingerem volt. Eszenyben a szovjet katonai "száncsásztyban" hipermanganátos vizet itattak velem, de nem lettem jobban, csak jóval később. Egy orosz tiszt azt mondta a szüleimnek, hogy vigyenek minél messzebb a fronttól, így aztán Bátyúban kötöttünk ki, Baraté Józsi bácsinál.

– Csak a háború után mentünk haza. Ásványban egy épen maradt házat sem láttunk. Egy ideig békén hagytak minket, amíg rendbe hoztuk a házunkat, majd lágerbe vitték az apámat, ahonnan csak két év múlva, legyengülve, betegen tért haza.

Badó Zsolt