Nagy András: "Hazajövet kezet nyújtott az orosz katonatiszt"

60 éve hurcolták lágerbe a kárpátaljai magyar és német lakosságot

Az idén 79 éves Nagy Andrást 1944 őszén 19 évesen hurcolták lágerbe, több ezer sorstársával együtt. Megjárta a szolyvai gyűjtőtábort, épített vasutat Szkotarszkojéban, majd négy évig raboskodott a Donyec-medencében.

András bácsi Tiszapéterfalván született. Az orosz hadsereg 1944. évi bevonulásakor Kiss Albert kovácsmesternél dolgozott Beregszászban. Mindössze 19 éves volt, amikor engedelmeskedve a parancsszónak, 1944. november 18-án jelentkezett a "háromnapos" munkára.

- A mai beregszászi 5. számú iskola épületében kellett jelentkeznem. Az iskolaudvar zsúfolásig telve volt emberekkel, körben őrök álltak. Innen a városi adóhivatalba kísértek, ahol találkoztam néhány péterfalvai földimmel, köztük bátyámmal és sógorommal is. Két nap múlva indultunk gyalog Munkácsnak. Jánosiban és Gáton az asszonyok tejjel kínáltak, de a katonaőrök földhöz vágták a tejesüvegeket, puskatussal ütöttek, így nem ihattunk. Jánosiból kiérve egy szekér jött velünk szembe, két nagyszarvú magyar alföldi ökörrel. A katonák a bakon ülő öregembert lerángatták, beállították a menetbe. A szekeret belökték az árokba, az ökröket meg saját lovas kocsijuk után kötötték.

- A szolyvai gyűjtőtáborból Kisszolyvára (Szkotarszke) kerültünk, vasúti hidat építettünk. Rengeteg ember dolgozott ott. Egyetlen élelmünk a "paszulyleves" volt: meleg víz két szem paszullyal, juhfaggyúval. Konzerv-dobozból ettünk, amit az "ebéd" után hamar oldalunkra akasztottunk, és folytattuk a munkát. Egy idő után igen lesoványodtunk, és két marékkal szedtük magunkról a tetűt.

- Amikor a hidak felépültek, ismét felsorakoztattak bennünket, és a volóci vasútállomásra irányítottak, ahol vonatra szálltunk. A katonák puskatussal ütlegeltek, hogy minél több ember zsúfolódjon a vagonokba. Útközben mindennap volt két-három halottunk, a holttesteket a nyílt pályán dobálták ki a vagonokból. Két hétig utaztunk, napi egy-egy kanál víz "fejadag" mellett.

- Jenakijevóba, a 8. számú lágerbe kerültünk (Ukrajna keleti része, Donyecki terület - a szerk.) lázasan, betegen. Ennek ellenére kíméletlenül dolgoztattak bennünket, ha másként nem ment, ütöttek-vertek. A betegeket egy idő után hazairányították. Sógorom idős ember volt, kicsit rájátszott, hogy beteg. Én meg a bátyám két oldalról támogattuk. Szerencséje volt, nemsokára hazaküldték. Egy idő múlva a bátyámmal együtt egy kohászati üzembe kerültünk, ami veszélyes munka volt. Itt gömbvasat gyártottak, a mi feladatunk volt egy hosszú fogóval igazgatni a forró vasrudak útját. Emlékszem, az egyik fogoly elbámészkodott, nem emelte meg időben a forró vasat, az meg körülszaladt a derekán. Belehalt. A legborzalmasabb a halottak temetése volt. Előfordult, hogy 3-4 szekérnyi holttestet kellett a föld alá rejteni. Ezek az éjszakák voltak a legszörnyűbbek.

- Jómagam kórházba kerültem Horlivkában. A betegágyak három sorban álltak a kórteremben. Vizet nem nagyon kaptunk, pedig valamennyien égtünk a láztól. Egyszer az egyik ápolónő az ágyam alá tett egy vödörnyi súrolóvizet. Igen csúnya színe volt, de mi alig vártuk, hogy egy kissé ülepedjen. Reggelre mind kiittuk. Reggel az ápolónő majd elájult, amikor meglátta. Összeszaladt a fél kórház, a főorvos meg egyenesen kijelentette: reggelre meg fogok halni. Túléltem. A koszt egyébként itt is gyenge volt. Gyakran elképzeltük, hogy otthon jóllakhatnánk derelyével, húslevessel, töltött káposztával...

- A háború végét is a kórházban értem meg. Az ablakból néztük a helyiek ünnepi felvonulását. Szólt a harmonika, a legtöbb férfinak hiányzott a karja vagy a lába. Hat hónap után meggyógyultam, és szépen visszaküldtek dolgozni. Megtaláltam a bátyám, s nemsokára már egy vegyi gyárban dolgoztunk. A helybéli munkások gázálarcot viseltek, de a foglyoknak nem adtak.

- A háború után annyival lett könnyebb a helyzetünk, hogy kevesebb volt az őr, viszonylag szabadon jártunk-keltünk. 1948-ban aztán egy nap felolvasták a nevem, hogy nem kell dolgozni mennem. Jött egy tiszt, kikísért a vasútállomásra. Ott ellenőrizték az adataimat, és vonatra ültettek. A kísérő tiszt kezet nyújtott, úgy köszönt el.

Négy év fogolyélet után Andrást édesapja várta Tiszapéterfalván. A család vagyonát ekkorra államosították, de mint mondja, a faluban mindenki így járt, és nagy volt a szegénység. 1950-ben, amikor megházasodott, minden ingósága - szappan, törülköző, egy ing és egy nadrág - belefért egyetlen bőröndbe. Felesége édesapját kuláknak nyilvánították, 25 évre ítélték. "A semmiről indultunk az életbe. Ilyen világ volt akkor" - mondja András bácsi, aki élete párjával, Zsuzsika nénivel jövőre ünnepelheti 55. házassági évfordulóját.

Fischer Zsolt