Beszélgetés Örmény Gyula karmesterrel

255 éve alakult az Aknaszlatinai Bányászzenekar

A források szerint 1750-től létezik az aknaszlatinai sóbánya zenekara, amelynek mára támogatók és utánpótlás híján jócskán megkopott a fénye, de még mindig működik, életben tartva a sok százados hagyományt. A zenekar korábbi karmesterével, a 82. születésnapját nemrég ünneplő Örmény Gyulával beszélgettünk a nagy múltú együttesről.

- Mikor, kikből és hogyan alakult meg a bányászzenekar Aknaszlatinán?

- A szájhagyomány szerint 1750-ben a zenekar már létezett. Szlatinán egykor sós vizű gyógyfürdő működött, amely egész Európából vonzotta a vendégeket. A fürdő meghívására jöttek az első zenészek, akik között sok korábbi katonazenész is volt. Ők alapították meg a bánya zenekarát, a tehetséges bányászgyerekeket zenére tanították. Később a bánya biztosította a mindenkori karmester fizetését, a zenekarban pedig bányászok zenéltek, akik az egyenruhákat és a hangszereket ingyen kapták, emellett úgynevezett "culagot", egyfajta fizetéskiegészítést kaptak. A bányászzenekarnak a XX. század elején már saját önsegélyező egylete is volt, úgynevezett zenekassza, amelyből a rászoruló bányászoknak kölcsönt is adtak. Ekkor a zenekarnak már több mint 80 tagja volt. Nyáron három-négy csoportra oszlott a társaság, és vasárnaponként reggeltől estig ment a fürdőkertben a térzene. Május elsején például zenés ébresztő volt a községben. Ha meghalt egy bányász vagy a hozzátartozója, akkor a temetésen ingyen szolgáltak. A zenekar virágzott a csehszlovák időszakban és a Magyarországhoz való visszacsatolás idején is. A két világháború között már szimfonikus zenekara is volt a bányának. Jómagam játszottam trombitán, harmonikán, szaxofonon, cimbalmon, zenéltünk lakodalmakban, de a háború előtt rendszeresek voltak a tűzoltóbálok, zenészbálok, tehát mindenféle zenét szolgáltattunk, amire csak szükség volt Szlatinán.

- Hol és kitől tanult meg zenélni Gyula bácsi?

- Még a harmincas években, kisgyerekként kezdtem cimbalmozást tanulni a faluban Hess úr vendéglőjében a cigányzenészektől. Egy év múlva már mi muzsikáltunk abban a vendéglőben az öcsémmel, Örmény Ferivel meg Szokolán Pistával, én voltam a cimbalmos. Később trombitálni is megtanultam az akkori karmesterhelyettestől, Reisz Pétertől, és a bányászzenekar tagja lettem. De cigányzenét is játszottunk továbbra is, akkor legtöbbször a leventeotthonban.

- Hogyan alakult a bányászzenekar sorsa 1944 után?

- Háromnapos munkára hurcolták a zenekar tagjainak nagy részét, így én is lágerbe kerültem. Sokan nem tértek haza, így a korábbi nyolcvanfős létszámot később már soha nem értük el. Én 1944-ben 19 éves voltam és a családi hagyományoknak megfelelően bányászként dolgoztam. Kollégáimmal együtt önként indultam az akkor háromnaposnak hitt munkára, s végül két évet húztam le az Urálban, három különböző lágerben. Amikor hazajöttem, egy ideig nem vettek vissza dolgozni a bányához, úgy beszéltek velünk, hazatértekkel, mint valami fasiszta bűnözőkkel. Akkor átmenetileg a zenélésből éltem, később a bányászzenekar karmesterének köszönhetően mégiscsak kaptam munkát a bányában. A háború után Papp Miklós lett a karnagy, majd őt a lágerből hazajött Reisz Péter követte a zenekar élén. Én 1970-től 1985-ig voltam karmester, de azután is rendszeresen játszottam a zenekarban egészen nyolcvanéves koromig.

A szovjet időszakban a bánya szakszervezete tartotta fenn a zenekart. Akkoriban minden gyűlésen, kommunista ünnepen és rendezvényen, párttitkárválasztáson játszanunk kellett. Még az én karmesterségem idején, a hetvenes és nyolcvanas években is vittek minket rendszeresen Técsőre, Ungvárra, a legkülönbözőbb rendezvényeken muzsikáltunk. Amelyik bányász játszott a zenekarban, az másnapra szabadnapot kapott, de ugyanúgy beírták a munkanapját, mintha dolgozott volna.

Később létrejött Aknaszlatinán egy zeneiskola is, amelynek megalakult a fúvós szakosztálya, néhány fiatalember később onnan is bekerült a zenekarba. A fúvós szakosztály sajnos a nyolcvanas évek végére megszűnt, a bánya szakszervezete sem támogatta tovább a zenekart, így jutottak a jelenlegi helyzetbe. Ma már alig lehet évente néhány alkalommal összeszedni az idős zenészeket.

Azonban reménységre az ad okot, hogy egyik volt tanítványom, Aib Gergely Ungváron felsőfokú zenei tanulmányokat folytat. Ő tudtommal idén már elkezdett foglalkozni néhány szlatinai kisgyerekkel a zeneiskolában. Benne bízom, és remélem, hogy a bánya vezetése is újra támogatja majd a zenekart. Így nem szűnne meg ez a 255 éves múltra visszatekintő hagyomány.

Badó Zsolt