Bemutatjuk Gerzson Pált

Galéria

Gerzson Pál a kortárs magyar festészet kiemelkedő alakja, aki generációk sorát nevelte érett és elismert képző- vagy iparművésszé. Emellett hosszú évek óta figyelmet fordít a határon túli képzőművészekre is. Többször járt Kárpátalján a RIT meghívására: 1995-ben például ő nyitotta meg a képzőművészeti társaság kiállítását, de az idén is járt vidékünkön, amikor a Magyar Művészeti Akadémia Ungváron tartotta magyarországi és kárpátaljai tagjainak közös, kihelyezett ülését. Személyesen is kötődik szűkebb pátriánkhoz. Életútjáról, a festészetről, a mai magyar képzőművészetről vall az alábbi interjúban.

- Művész úr, úgy tudjuk, hogy korábban egy ideig vidékünkön élt.

- Valóban, gyerekkoromban, a háború utolsó két évében Ungváron éltünk a családommal. Az édesapám, dr. Gerzson István állatorvos volt, állami szolgálatban álló ember, akit a háborús években ide-oda helyeztek, ezért az akkori Magyarország különbözőbb vidékein, Nagykárolyban és Kőszegen is jártam iskolába. Az Ungvári Drugeth Gimnáziumban végeztem el a 3. és 4. évfolyamot, ahol sok barátra tettem szert. Volt egy osztálytársam, Tárczy Gyula, akinek az apja Minajban volt református pap. Ő évekkel később fel is keresett engem egyszer családjával Pesten. Tíz évvel ezelőtt, amikor itt jártam, én is kerestem őt, de sajnos már meghalt.

- Ön nagyon sok portrét festett, ez a kedvenc műfaja?

- Nekem nincs kedvenc műfajom. A festészetben minden benne van, ha az ember hozzáfűz valamit, akkor az olyan, mintha fosztóképző lenne. Ha valakire azt mondják, hogy tájképfestő, az olyan, mintha mást nem tudna festeni. Én festő vagyok, amire vállalkozom, azt mind szeretem megcsinálni. Ezen belül a portré egy sajátos új kaland, mert ott nemcsak magammal vagyok szemben, ott a modell is mint egy partner részt vesz az alkotásban.

- Realista és absztrakt képeket is fest. Párhuzamosan alkalmazza a különböző stílusokat?

- Nem teszek különbséget, festek ezt is, azt is. Tulajdonképpen az absztrakció magyarul annyit jelent, hogy általánosítás. Az ember mindig elindul a konkréttól, és ahogy a tapasztalatai gyűlnek, egyre inkább általánosít. A gyerek is először anyatejjel táplálkozik, később tejbegrízzel, majd egyre változatosabb az étrendje, tehát általánosít. A festészetben ugyanez van, a tanulmányokat az ember először figurákról, tárgyakról készíti, később kiterjeszti mindenre a tanulságokat, általánosít és ennyiben közelít az abszrakcióhoz önkéntelenül.

- A rendszerváltás idején Ön a Magyar Szépmíves Társaságnak és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének is elnöke volt. Hogyan változott abban az időben a magyar képzőművészet, és milyen most?

- Nem változott. Inkább abból a szerteágazó káoszból megpróbáltunk a Szépmíves Társaság keretében önkéntes kollégákkal kialakítani egy olyan társaságot, amelyben hasonló érdeklődési körű képzőművészek dolgoznak, akik képesek céljaikat összehangolni, együtt tudnak gondolkodni.

- Milyennek látja a mai magyar képzőművészetet? Vannak új izmusok?

- Mindig vannak újdonságok, de ezek elsősorban nem az irányzatok mentén különböznek. Új irányzatok talán nincsenek is, inkább a meglévőkből építkező eklekticizmus van. Mi, mai művészek életünkben számtalan irányzatot éltünk át, ellentétben pl. egy XVI. századi festővel, aki beleszületett és meg is halt a barokkban. Itt nálunk már annyi minden volt, különösen Magyarországon, ezeket mind tanulságként éljük meg és kombinálunk belőle valamit. Ma minden festő ezt csinálja, a klasszikusok ugyanúgy, mint a XX. század találmányait, ötleteit felhasználók. Tehát szebb szóval azt mondhatnám, hogy szintetizmusra törekszik ma egy festő, és a szintézisek színvonalában különböznek, nem az irányzatokban.

- Ön a boroknak is nagy szakértője: a Magyar Bor Akadémia örökös tagjává választotta. Honnan ered ez az érdeklődése?

- A legtöbb embernek van titkos hobbija, az enyém ez. Szigligeten van egy szőlőm, és szeretek vele foglalkozni. De valójában nem tartom magam igazi borászati szaktekintélynek, részemről ez a foglalatosság inkább csak kikapcsolódás.

Badó Zsolt