Az ONCSA

Vidékünk közelmúltjából

1940-ben bontakozott ki Magyarországon az a mozgalom, mely a nagycsaládosok életét volt hivatott megkönnyíteni: ez volt az Országos Nép- és Családvédelmi Alap, röviden ONCSA. A produktív szociálpolitika gondolatának lényege az volt, hogy képessé kell tenni a szegényeket arra, hogy a nyomorból kiemelkedve a társadalom hasznos, önmaguk fenntartására képes, "produktív" tagjaivá váljanak. Az ONCSA-program keretében az 1940-es évek elején több ezer szegény, nagycsaládos kapott házat, földet, vagy részesült más szociális juttatásban.

A program kiteljesedése Teleki Pál magyar miniszterelnök idejéhez fűződik. Az első világháború, majd a nagy gazdasági világválság (1929-1933) súlyosan érintette Magyarország lakosságának életszínvonalát és körülményeit. Legjobban a nagycsaládosok szenvedték meg mindezt. A gazdasági világválságot követően, amikor külföldi kölcsönök segítségével a magyar gazdaság kezdett megerősödni, alapot hoztak létre a legszegényebb családok megsegítésére, szociális életkörülményeik javításának támogatására. Ez volt az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA), mely a Pécs polgármestere, Esztergár Lajos által kidolgozott produktív szociálpolitika gyakorlati megvalósulása volt.

Teleki Pál egy szerves, építkező, távlatos, több mint tíz évre előre tekintő szociálpolitikát kívánt megvalósítani. Tíz év alatt annyi pénzt szándékozott erre az alapra fordítani, amennyit a magyar hadsereg újrafelfegyverzése igényelt. Egymilliárd pengőt, ami akkor hihetetlenül nagy összeg volt.

Az ONCSA lényege: nem segélyt, nem alkalmi segítséget adni az embereknek, hanem egy nagyobb juttatással, méghozzá kölcsön formájában, aminek egy része visszatérül az állam számára, talpra állítani a családokat. A szociálpolitikát a szociálpedagógiával kötötte össze a szervezet. A szociális védőnők, akiknek a hálózatát is ekkor hozták létre, rendszeresen kijártak a juttatottakhoz. Tanáccsal segítették őket, de ugyanakkor ellenőriztek is. Hogy a férj munkát vállal-e, hogy a feleség tisztán tartja-e a lakást, rendesen neveli-e, iskolába járatja-e a család a gyerekeket. Elvárták, hogy a juttatásban részesülők egymást is segítsék. Például, hogyha valamelyik asszony szült, akkor a szomszéd ONCSA-juttatottaknak kellett néhány hétig vezetni a háztartását, ellátni a gyerekeket és a férjet. Az ONCSA-t egy Országos Szociális Felügyelőség nevű szerv irányította saját tanácsadói, vármegyei közjóléti előadók és közjóléti szövetkezetek révén.

Alapvető probléma volt a nagycsaládosok számára a megfelelő lakás hiánya. Legtöbbjük egészségügyi szempontból nem megfelelő helyen lakott. Az ONCSA ezt a problémát is igyekezett megoldani, mégpedig lakásépítésekkel. Ezek az "oncsás" lakások jól megépített, méghozzá az adott tájegységre jellemző népi stílusú épületek voltak. A hagyományos épülettel hagyományos családszerkezetet és hagyományos értékeket igyekeztek társítani. Városokban főleg nagy bérházak épültek magánvállalkozásban vagy önkormányzati segítséggel, vidéken lakótelepek létesültek.

A rendszeres szociális tevékenységre, a "produktív szociálpolitikára" való áttérés a nehézségek miatt nehezen ment a visszacsatolt területeken. Kárpátalján és Észak-Erdélyben ez csupán 1941-ben kezdődött el. Egyes területeken hatalmas különbségek keletkeztek, mindez függött a helyi viszonyoktól. A hegyes-erdős vidékeken fafeldolgozásra, az alföldi régiókban a háziipar felfuttatására és a mezőgazdaság részbeni gépesítésére hoztak létre üzemeket. A fafeldolgozás terén történő foglalkoztatáson túl az ország többi részén elhelyezkedő Közjóléti Szövetkezetek anyagellátásában, népies bútorok juttatásánál is komoly szerepet kaptak az ONCSA-üzemek. A háziipar esetében elsősorban a kender- és lentermelést és annak téli, otthoni feldolgozását igyekeztek elősegíteni. Ezzel a család jövedelmét akarták fokozni, de nem volt mellékes cél a hagyományos népi ipar (és ezzel a hagyományos társadalomkép) megmentése, és az sem, hogy legalább ezt a területet kivonják a közellátás gondjai alól. Sok helyen hoztak létre kender- és lenáztatókat. A visszacsatolt területeken létesített bértraktor-üzemek nem csak a magasabb színvonalú földművelést szolgálták, hanem a csehszlovák, román kivonulás előtt rekvirált lovakat igyekeztek pótolni.

Sok városban kamatmentes kölcsönöket vettek fel a vármegyei Nép- és Családvédelmi Alapokból, közmunka és városfejlesztés céljaira. Számos községben nyári napköziket szerveztek, ahol csekély térítés ellenében vagy ingyenesen étkezést is nyújtottak - az akció fedezetét ismét az ONCSA biztosította. A négy- és többgyermekes, megélhetésükben veszélyeztetett családok igen magas százaléka kapott az ONCSA-tól juttatást. Máramarosban az ONCSA bizonyos szórvány-gondozó szerepet is betöltött, amennyiben a Közjóléti Szövetkezetek elsősorban azokban a falvakban juttattak támogatásokat, ahol magyar közösségek éltek. Magyarország megyéit tekintve a négy kárpátaljai megye részesült a többihez viszonyított legmagasabb juttatásokban a nagy nyomor miatt.

Kárpátalján több település is az ONCSA tevékenységének köszönhetően alakult ki, fejlődött. Ilyen település pl. az ungvári járási Tiszaújfalu, melyet a negyvenes évek elején alapítottak, magyar nagycsaládok letelepítésével. 1942 novemberében Kádár L. Levente belügyi államtitkár Bátyúban, Munkácson és Beregszászban ONCSA-házakat adott át. Beregszászban ez az "oncsás" rész a 8. Számú Mikes Kelemen Középiskola körül található.

1944-ben Magyarországot elérte a front. 1940-44 között folyamatosan ellátási nehézségekkel küzdött egész Magyarország. De még ilyen körülmények között is elérte azt, hogy a két és fél milliós, veszélyeztetett, szegény népréteg körülbelül egyharmadát valamilyen juttatáshoz segítette. Az ONCSA megmutatta, hogy a magyar kormányzat számára fontos szándék a családoknak - különösen a sokgyermekeseknek - a támogatása. Ez olyan politikai üzenet volt, amit a kor embere nagyon is értékelt és megérzett. A II. világháború befejeztével, a pengő elértéktelenedésével ez az Alap megszűnt.

Fischer Zsolt