70 éve itt volt a legjobb középiskolás focicsapat
A Szent László-vándordíj első állomása: Munkács
Munkács egész lakossága számára nevezetes nap volt 1940. június 13-a. A budapesti rádió helyszíni közvetítésének köszönhetően a város labdarúgást szerető közönsége együtt örülhetett a felsőkereskedelmi iskola focistáival, akik a fővárosi BEAC-pályán megnyerték a Szent László-vándordíj első kiírásának döntőjét, maguk mögé utasítva a kaposvári gimnazistákat.
Az eseményről és a döntőt megelőző mérkőzésekről többek között a korabeli munkácsi lapok hasábjain olvashatunk bőséges beszámolókat. A budapesti Nemzeti Sport, valamint a Képes Sport is fontosnak tartotta a kimerítő tudósításokat ezekről a rangos mérkőzésekről. Az utóbbi a döntőről többek közt ezt írja:
"Az 1940. év június havának 13-ik napja sokáig emlékezetes marad a pesti emberek számára. Délután 3 órakor valóságos ítéletidő tombolt a főváros felett. Diónyi jégdarabok hullottak alá az égből, törve-zúzva, gépfegyverként kattogva a megrémült polgárok ablaküvegein. Majd meg olyan trópusi zápor szakadt le városunkra, hogy az óvatosabbak már-már Nóé bárkáját emlegették...
A Szent László-vándordíj finalistái: a munkácsi fk, és a kaposvári Sommsich-gimnázium játékosai érthető izgalommal lesték a sötét fellegeket. Végre egy órával a játék kezdete előtt kisütött a nap s egyszeribe vidám lett a hangulat.
A BEAC-pálya marathoni kapuján pontban öt órakor vonult be a két csapat, zászlók alatt, a vezetőség kíséretében. A Himnusz és a Rákóczi-induló elhangzása után újból megeredtek az ég csatornái, majd felharsant a "hajrá Kaposvár!" bíztatás...
(A képen látható csíkos mezben a munkácsi gárda: Szabó – Popovics Pál (balról a második), Limbach I. – Montovai, Bogdán, Rácz – Limbach II., Kesztler, Ruzsák, Birta, Kaszonyi. A tartalék játékos Eckschmidt Jenő volt. A felkészítő tanárok – akik a csapatokat a mérkőzésekre is elkísérték – Szekeres József és Hubay Imre (érdekesség: az előbbi német, az utóbbi magyar-történelem szakos tanár volt! A budapesti döntőn a felsőkereskedelmi iskola igazgatója, dr. Tárczy Károly tanügyi főtanácsos is jelen volt).
Mintegy 3000 néző előtt pompás iramban kezdődött meg a játék. Kezdeti bizonytalanságoknak, elfogódottságnak nyomát sem láttuk. A mély talaj ellenére a fiúk nem ismertek reménytelen labdát...
A látottakkal teljes mértékben elégedettek voltunk – írja a lap tudósítója. – Mindkét csapat okos, gyors, lendületes futballt játszott. Hisszük, hogy az intelligens középiskolás utánpótlásból hamarosan kitermelődnek az új Sárosi dr.-ok és Zsengellérek...
A díjkiosztást Wlassich Gyula báró végezte, kezet fogván a maszatos, sáros, lelkes játékosokkal. Ez a jelenet kicsinyben emlékeztetett az angol kupa döntőjére...
Azok a nézők, akik látták az első Szent László-kupa döntőjét, elégedetten távoztak. Nem kell féltenünk az utánpótlást. A magyar őshumuszban, a Felvidéken és Dunántúlon már ott vannak ezek a 16-17 éves nagyszerű futballisták. Egy-két év és az élet ritmusának megfelelően leváltják a helyenként már megkopott régi gárdát."
Az idő igazolta ezeket a szavakat: ebből a korosztályból került ki az az Aranycsapat, amelynek köszönhetően Magyarország világelső lett fociban. Azt az Angliát is sikerült legyőznie otthonában, amelyet kilencven esztendőn keresztül senki nem tudott megverni hazai pályán.
Egy átgondolt kormányzati politika eredmény volt ez a siker. 1939 végén Hóman Bálint kultuszminiszter azért hozta létre a Szent László-vándordíjat, hogy serkentse a futball-utánpótlást, népszerűsítse a sportot és erősödjenek a fiúk szellemükben és fizikai állóképességükben. Több mint másfélszáz iskola vett részt a kieséses rendszerű tornán, aminek első győztese a munkácsi felsőkereskedelmi csapata lett.
A korabeli sajtó és édesapám, Popovics Pál visszaemlékezései alapján – aki a győztes csapat jobbhátvédje volt – sikerült rekonstruálni a budapesti mérkőzést és a döntőhöz való lépegetés eseményeit.
Egyébként 1941-ben és 42-ben is a Latorca-parti városba került a kupa. Akkor a munkácsi ruszin gimnázium bizonyult Magyarországon a legjobbnak. Ez is bizonyítéka annak, milyen nívós sportélet jellemezte vidékünket.
A sport testet-szellemet nevelő általános értékein túl Munkács életében azért volt a kerisek (ahogy a kereskedelmi iskola tanulóit nevezték) 1940-es budapesti győzelme még nagyon fontos esemény, mert a város polgárainak önértékelése – sok hasonló sorsú, a kisebbségi létet átélt helységhez hasonlóan – az 1938-as visszacsatolás után egy kissé megingott. Nagyon várta mindenki a cseh megszállás után a felszabadulást, a Magyarországhoz való visszatérést, de a kezdeti eufória után érezni lehetett, hogy az anyaország sok tekintetben bizalmatlan az itteniekkel szemben. Az aggályok lényege az volt, hogy mennyire lehet támaszkodni az új viszonyok között egy itteni hivatalnokrétegre két évtized cseh megszállás után. Számtalan eset volt, hogy állami állások betöltésénél magyarországi tisztviselő élvezett előnyt a munkácsiakkal szemben. Nagyon fájó, kicsinyes előítélettől nem mentes, végtelenül sérelmes helyzet volt ez, ugyanis a cseh világban például sok magyar ember csak azért veszítette el az állását, mert nem volt haj
landó letenni a hűségesküt a terület új urainak... A munkácsi magyarság a két évtized alatt minden eszközzel igyekezett megőrizni nemzeti identitását, kibírta a cseh állam kirekesztő, megalázó, képmutató és szemérmetlenül álszent kisebbségi politikáját, és őszinte lelkesedéssel köszöntötte az I. bécsi döntés után újra Magyarországot. Annál nagyobb volt az értetlenség és a fájdalom, látva az állam bizalmatlanságát...
Lélektanilag volt nagyon fontos, hogy Munkács fiatal labdarúgói képesek voltak három éven keresztül maguk mögé utasítani az ország minden középiskolás csapatát és a Latorca-parti városban őrizhették a rangos Szent László- kupát. Munkács polgárai önbecsülésükben erősödtek azáltal, hogy méltán büszkék lehettek gyermekeikre, ezekre a nagyszerű munkácsi focistákra...
Popovics Béla
