Moszkva nem hisz a könnyeknek

Férj és feleség - egymástól távol

A megélhetés kényszere sok kárpátaljai férjet és édesapát késztet arra, hogy esetleg sokezer kilométerre az otthonától vállaljon munkát, s hosszú hónapok telnek el, mire a családfenntartók hazatérhetnek szeretteik közé. Miként éli meg egy fiatalember és egy fiatalasszony, hogy oly sokáig nélkülözniük kell egymás közelségét, s hogyan viselik el a gyermekek édesapjuk távollétét? Erről beszélgettünk egy fiatal salánki házaspárral, Tóth Istvánnal és Anitával.

- Kétezerben fejeztem be a helybeli középiskola 9. osztályát, de nem tanultam tovább, hanem alkalmi munkákat vállaltam, s úgy kerestem egy kis pénzt - tekint vissza a közelmúltba a férj. - Hét éve feleségül vettem Anitát, s három évig az anyósoméknál laktunk. Próbáltam állandó munkahelyet találni a közelben, de nem sikerült, pedig közben megszületett az első kisfiam, s égető szükségem volt rá, hogy elegendő pénzt keressek a családfenntartáshoz. Négy esztendővel ezelőtt aztán egy falubeli ismerősöm, Elek Bálint, aki már korábban is dolgozott a moszkvai építkezéseken, felajánlotta nekem, hogy én is vállaljak munkát az orosz fővárosban.

- A párom közölte velem, milyen álláslehetőségről lenne szó, s közösen beszéltük meg, hogy mondjon-e rá igent vagy sem - veszi át a szót a feleség. - Tisztában voltam vele, hogy ha a kétezer kilométerre lévő világvárosban helyezkedik el, akkor hosszú hónapokig nem látjuk majd egymást, de tudtam: szükség van a pénzre, s úgy döntöttünk, hogy menjen bele a dologba.

- Betársultam az ukrán származású, ám már két évtizede Salánkon élő Jurij Brilinszkij kőművesbrigádjába, s immár négy éve az orosz fővárosban dolgozom - veszi vissza a szót István. - Magánházak és Moszkva környéki nyaralók belsőépítési munkáival foglalkozunk (egyszer egy magas rangú rendőrtiszt hétvégi házában is dolgoztunk), s ott helyben, a csoportunkhoz tartozó tapasztalt szakemberek segítségével tanultam meg csempézni, festeni, vakolni, stukatúrozni. A munkaszerződéseket a csoportvezetőnk köti meg egy moszkvai építkezési vállalkozóval, s az irányít minket a különböző építkezésekre. Vonaton tesszük meg az odafelé vezető utat - több mint 700 hrivnyát tesz ki a menetjegy ára, amit senki sem térít vissza nekünk -, két-két és fél hónapot dolgozunk egyhuzamban, s a már tető alá került lakóházban vagy nyaralóban lakunk (az épületbe addigra bevezetik a gázt, a vizet, a villanyt, s a kanalizációs rendszer is kiépítésre kerül), a rezsiköltségeinket pedig az építtető fizeti. Az élelmiszerek beszerzésére előleget veszünk fel a magánvállalkozótól, általában a havi ezerdolláros munkadíj 30 százalékát, s magunk készítjük el az ételeinket. Én is ott tanultam meg sütni-főzni, de persze, az én főztömnek nincs olyan íze, mint a feleségemének, s jobban is esne az étel, ha együtt fogyaszthatnánk.

Úgy igyekszünk a munkával, hogy karácsonyra és szilveszterre, illetve húsvétra befejezzük, s otthon tölthessük el az ünnepeket, de a családi születésnapokra, sajnos, nem tudok hazautazni, s olyankor fokozottan fáj, hogy nem lehetek velük. Mielőtt viszont megszületett volna a most két és fél éves, kisebbik fiam, idejében elengedtek az építkezésről, hazaértem a világrajövetelére, s itthon töltöttem egy teljes esztendőt, hogy segíthessek a feleségemnek a házi meg a ház körüli munkákban. Amúgy két építkezés között maximum egy hónapig lehetünk otthon (a brigádtagok többsége - hozzám hasonlóan - családos ember), s bérelt mikrobusszal utazunk haza, saját zsebből fizetve ki a százdolláros útiköltséget. S azért is jobb, hogy mikrobusszal jövünk haza, mert hallottam, miként lopták el a vonatokon egyes, hazatérő munkásoktól a keservesen megkeresett pénzüket. Amíg pedig Moszkvában tartózkodom, mobiltelefonon tartom a kapcsolatot a hitvesemmel, hetente vagy kétnaponta felhívom, de csak 5-10 percig beszélgetünk, mert sokba kerül a telefonálás, két hrivnyát kell fizetni egy percért.

Higgye el, nem jókedvemből dolgozom olyan messze az otthonomtól, egyformán hiányzik Anita meg a gyermekeim közelsége, nagyon gyakran álmodom arról, hogy otthon vagyok, a családom körében, ahogy a feleségem is sokszor álmodik rólam, arról, hogy együtt vagyunk, s ha lenne a közelben egy jól fizető állás, azonnal elvállalnám. De ha egy közelebbi gyárban helyezkednék el vagy földműveléssel foglalkoznék, épp csak a megélhetésre futná a jövedelemből, így viszont meg tudtunk vásárolni egy - igaz, öreg - házat, s a ruházkodás meg a hétéves, idősebbik kisfiam iskoláztatása mellett bútorokat, háztartási gépeket is tudtam venni a pénzből. Ezenkívül, mivel a tetőtől a padlóig fel kell újítani az otthonunkat, erre is gyűjtünk, s mivel legalább 50 ezer hrivnyába kerül majd a nagyjavítás elvégeztetése, így már csak ezért is szükség van a moszkvai munkámra.

- Nekem sem könnyű egyedül nevelni a gyermekeket, illetve vezetnem a kis gazdaságunkat, ellátni a jószágot, köztük a disznókat is, és rendszeresen kitisztítani az óljukat - magyarázza Anita. - Ha szántás, vetés, aratás idején nincs itthon a férjem, nekem kell traktorost, kombájnost találnom a mezei munkák elvégzésére, s félig megtöltött, 25 kilót nyomó zsákokban magam hordom fel a padlásra, majd hozom le onnan a terményt. Tavaly a kan mellett két kocát és 22 süldőt tartottunk, de a múlt évben, a hideg májusi esőzés miatt tönkrement a termés, a megvételre kínált búza és tengeri meg drága, ezért a jószágok többségét levágtuk, a húsukat pedig kimértük a falubelijeinknek, így most az egyetlen megmaradt kocánkon kívül mindössze három malacot nevelek. A gazdaság fenntartásával együttjáró gondoknál is nehezebben viselem viszont a férjemtől való távollétet, azt, hogy hónapokig nincs a közelemben. S a gyermekek sem élik meg könnyen az apjuk hiányát, bár ha hazajön, mindig hoz nekik édességet meg játékszereket, de ezek sem pótolhatják, hogy hosszú ideig nincs velük. Lefekvéskor, felkeléskor állandóan kérdezgetik, mikor jön már haza az édesapjuk, s míg az idősebbik kisfiam már okoska, megérti, hogy apunak messze kell dolgoznia, ezért nem lehet olyan gyakran itthon, addig a fiatalabbik még túl kicsi ahhoz, hogy ezt felfogja. Neki jobb híján azt mondogatom, hogy apuci elment csokit venni a boltba, de két-három óránként kérdezgeti, mikor jön már haza. Amikor viszont itthon van, akkor igyekszünk kihasználni az együtt töltött idő minden percét, ezen a szép vasárnap délutánon is kimegyünk bográcsgulyást főzni a falu melletti téglagyári tóhoz, hogy eltöltsünk ott egy pár kellemes órát, s igyekszünk nem gondolni arra, hogy István pár hét múlva ismét elindul a nagyvilágba, én meg a gyermekekkel újabb hónapokra itt maradok, egyedül.

Lajos Mihály