Téli kép

Ni-ni, csak nem ette meg a kutya a telet, bár megkésve, de itt van – tűröm fel bundámon a gallért, húzom szorosabbra sálamat a nyakamon. A goromba, hideg szél így is utat talál a felgyűrt gallér és a sál között, aztán élvezettel mar bele a fülembe, csal könnyet a szemembe. Sebaj, inkább most, januárban tegye, mint márciusban, áprilisban. Könnyeimen át nagy figyelemmel nézek a lábam elé, s kerülgetem a lefagyott járdán, a csak alig egy centis hó alatt alattomosan megbújó jeges felületeket. Még néhány méter, és ott vagyok a kereszteződésben, a lámpáknál. S ha átmentem a főúton, a sétálóutcán már sokkal könnyebben haladok, ott tisztítják az utat – biztatom magamat. No igen, csak előtte még át kell jutnom a hídon! Bizonytalanul tekingetek a rám váró púpos hátú kőhíd gyalogátkelőjére, ahol szokatlanul lassan, megfontolt lépésekkel jönnek-mennek az emberek. Okkal! A kocsiutat a hídon megtisztították, felszórták, az autók vidáman suhannak rajta, de a gyalogjáróra már nem jutott négy-öt lapát homok. A felhők takarásából előkandikáló nap fényénél kárörvendőn csillan felém a fényesre letaposott jeges hó, és én azon tűnődöm, miként vágjak neki a rám váró nagy kalandnak, a nagy kihívást jelentő, hídon való átkelésnek… Nem igaz, hogy az útfelelősök nem veszik észre, mennyi veszélyt tartogat egy ilyen jeges út a gyalogosok számára a hideg, téli időben. De nemcsak most! Akkor is, amikor nincs ennyire kemény hideg, ám a lecsapódó pára ráderesedik a víz fölött átívelő kőhídra. Mint az elmúlt hetekben számtalanszor… Hogy én miért is nem hoztam magammal egy nagyméretű férfizoknit? Azt most ráhúzhatnám a cipőmre, aztán hajrá, olyan bátran, akár a harcba induló katonák masírozhatnék át a hídon… És milyen jól illene a bundámhoz, kalapomhoz, talán még új divatot is teremtenék vele! Á lá mode –, melléklet városunk téli képéhez.

Így füstölgök magamban, miközben az előttem menők példáján felbuzdulva magam is bekövetkezek a szépen, egyenként, libasorban haladók után, én is megkapaszkodom a híd korlátjában és óvatosan, csoszogva rakosgatom a lábaimat. Előttem két velemkorú vidéki asszony csúszkál megfontolt lassúsággal. Összetartozhatnak, mert befejezve az útkarbantartók címére megfogalmazott magvas, kívánságokkal teli szavaikat, áttérnek egy őket érintő egyéni témára.

– Jössz te is a turiba? – kérdezi az elől haladó.

– Hogyne mennék, az unokáimnak, a Kevinkének meg a Gvendolinnak szeretnék vásárolni nadrágokat meg külföldi, márkás dzsekiket. Olcsó és sokáig hordhatják, mindnek nagyon jó a minősége. Hallod, Bözsi, megvan már a gyereke a szomszédotok lányának?

– Meg.

– Fiú vagy lány?

– Azt nem tudom… Dzsenifernek hívják. Majd cseppnyi keserűséggel folytatja: Látod, Piroska, jó hogy kitalálták ezeket a turikat. A külföldről behozott, levetett ruhákkal együtt ingyen kapjuk az onnan származó, odavaló idegen neveket is. Mert már csak a külföldi a jó, a menő, a ruhákban és a nevekben is…Mintha szégyenkeznünk kellene a mi szép, magyar keresztneveink miatt…

No végre, leértünk a hídról, itt már bátrabban mehetünk. Lépjünk ki, nemsokára zöldre vált a lámpa… Azok meg már indulnak is át az úton, pedig még pirosat mutat… Hallod, hogy itt a városon mennyi színvak ember él… A két asszony sietve átvág az úton, s én elismeréssel nézek utánuk.

Weinrauch Katalin