Diákokból „sztrojotrjádok”

Harminc éven át nyaranta diákok tízezrei vedlettek át főiskolai és egyetemi hallgatókból építőmunkásokká, akik Szovjetunió-szerte iskolákat, gazdasági épületeket és lakóházakat emeltek. A diákok ezáltal nem elhanyagolható saját jövedelemre és szép emlékekre, az ország meg munkaerőre, illetve általa infrastruktúrára tett szert.

A történet a távoli 1959. esztendőig nyúlik vissza, amikor Moszkvában megalakult az első diákokból álló építőcsapat – „sztrojotrjád”. Kijevből 1962-ben indultak el az első fiatalokkal megrakott szerelvények Kazahsztánba. A korszak eseményei jól ismertek. Az ország élelmiszerellátását megoldani igyekvő pártvezetés Nyikita Hruscsovval az élén elhatározta a kazahsztáni, Volga-menti és Ural-vidéki sztyeppék megművelését. Az első években ezek a földek különösebb ráfordítás nélkül is kiválóan teremtek, kiderült azonban, hogy a termés betakarításához hiányoznak a munkáskezek, arról nem is szólva, hogy a pusztában nem voltak gazdasági épületek, de a semmi közepére összecsődített kolhozisták elhelyezéséhez és kiszolgálásához szükséges épületek is hiányoztak. A legenda szerint ez a munkáskezek iránti igény hívta életre az építőcsapatok mozgalmát. A jó kereseti lehetőség mellett szervezői természetesen ideológiai, nevelő szerepet is szántak eredetileg a mozgalomnak, amely funkció azonban idővel elsatnyult, puszta formalitássá vált.

A mozgalom rövidesen olyan népszerűvé vált országszerte, hogy több mint három évtizeden át, egészen a Szovjetunió felbomlásáig kitartott a lendülete. A diákokból toborzott építőcsapatok évről évre nyaranta az egész országot bejárták, sőt még külföldre, a testvéri szocialista országokba – Lengyelországba, Magyarországra, az NDK-ba – is eljutottak, s már távolról sem csupán építőmunkát vállaltak.

A munkával töltött nyári egy-másfél hónap folyamán a fiatalok szép pénzeket kerestek – úgy tízszer többet, mint amennyi egy mérnök havi fizetése volt akkoriban, vagyis ezer rubelnél is többet meg lehetett keresni ez idő alatt. Néhány ilyen út során egyik-másik diák annyi pénzt gyűjthetett össze, amennyiből akár egy személygépkocsi megvásárlását is fontolóra vehette, ami akkoriban a jómód netovábbjának számított a Szovjetunióban.

A diákcsapatokkal a munkaadók is jól jártak, mivel a Szovjetunióban jelentős volt a munkaerőhiány, különösen falun, a hallgatók pedig kitűntek a munkavállalói átlagból a fegyelmezettségükkel, a kötelességtudatukkal, s azzal, hogy a legnehezebb munkákat is elvállalták. Jól járt a diákokkal a szocialista gazdaság is, hiszen a mozgalom nyaranta 600-700 ezer embert állított munkába a Szovjetunióban és a szocialista országokban.

A diákok, ha kellett, nem kímélték magukat, nem kellett őket ostorral hajtani, hogy dolgozzanak, s a munka- és életkörülményekre sem voltak különösebben kényesek, hiszen tudták, hogy miért dolgoznak. Sokan az egyetemisták közül már csak azért is készek voltak szinte bármire, hogy bekerülhessenek egy-egy ilyen építőcsapatba, hiszen jó módja volt ez annak, hogy az ember bebarangolja az egész hatalmas birodalmat Kárpátaljától Csukotkáig.

A nyári diákmunka persze nagyban hasonlított arra a munkavégzésre, amely az egész országot jellemezte, a munkamorál és -kultúra, a szervezés „sajátosságai” itt is lépten-nyomon megmutatkoztak. A kezdetekben a Szűzföldre kivezényelt diákoknak például a semmi közepén kellett szembesülniük a számukra szokatlan kontinentális klímával, vagyis napközben el kellett viselni a negyven fok feletti hőséget, éjszaka pedig a fagypont körüli hőmérsékletet, miközben közel s távol sehol sem volt ivóvíz. A fiatalok persze viszonylag könnyen alkalmazkodtak ezekhez a nehézségekhez. Sokkal jobban aggasztotta őket, hogy bár dolgozni, pénzt keresni érkeztek, előfordult, hogy napokig nem volt munkájuk. Azok például, akiknek az lett volna a dolguk, hogy téli aklokat építsenek a juhok számára, napokig ültek tétlenül, s várták, hogy leszállítsák nekik az építőanyagokat. Amikor ugyanis megszervezték az utazásukat, senki sem gondolt arra, hogy nyáron a teherautók zömét az aratás köti le, így alig jut szabad jármű az egyéb feladatok ellátására. Hogy mégse üljenek ölbe tett kézzel, a diákok közül sokan elszegődtek kombájnvezetőnek, kisegítő munkásnak. Dolgozniuk kellett, ha másért nem, hát legalább azért, hogy megkeressék a visszaútra valót. Volt, aki a karóráját kényszerült eladni, hogy megvehesse a vonatjegyet. A fiatalok azért a legritkább esetben bánták meg a kalandot, hiszen a benyomások, az élmények felülírták a nehézségeket.

Ezeknek a csapatoknak saját vezetésük, szabályzatuk és ellátásuk volt. Eleinte nehéz volt bekerülni egy-egy ilyen „sztrojotrjadba”. A szervezők elsősorban azok közül válogattak, akik jól tanultak (a többieknél korábban kellett teljesíteni a vizsgaidőszakot), rendelkeztek valamilyen munkatapasztalattal, illetve szolgáltak már a hadseregben. Ugyancsak fontos szempont volt a jelentkező szociális rászorultsága. Egy-egy ilyen út előtt a fiúknak nemcsak a téglarakást kellett gyakorolniuk, de gyakorta be is kellett oltatniuk magukat, hiszen a kies ázsiai tájakon számítaniuk lehetett például a hastífusz, a hepatitisz, a tbc vagy valamilyen bélfertőzés felbukkanására. A csapatok felkészítése, de szervezeti felépítésük, szabályaik is nagyban emlékeztettek a hadseregre. Az egyszerű csapattagok harcosoknak nevezték magukat, míg vezetőik parancsnokoknak vagy komisszároknak, akik törzseket alkottak. A csapatoknak gyakran saját nevük, sőt egyenruhájuk is volt. A tagság gerincét mindig a fiúk képezték, a lányok csak ritkán, leginkább szakácsként, vakolóként vagy szanitécként tartottak velük.

Számos legendás építkezés és akció után az építőcsapatok utolsó nagy fellángolása az volt, amikor a csernobili atomerőmű-baleset után 1986-ban egyetlen nyár alatt 7 ezer diák majd hétszáz lakóházat és mintegy ezer egyéb objektumot épített fel az erőmű körzetéből kitelepítettek számára. Amikor 1990-ben megszűnt a Szovjetunió, az építőcsapatok is azonnal eltűntek – Ukrajnában szinte nyomtalanul, s úgy tűnik, örökre. Egyedül Oroszországban tartja még magát makacsul a mozgalom, igaz, a résztvevők száma ma már csak töredéke annak, ami két évtizede volt.

(hk/Korrespondent/wikipedia.org)