Nagy Gáspár: A kincsről, ami van

2013. július 5., 02:00 , 651. szám

A Hűség-díjas Szokolay Sándornak,
a leghűségesebb város polgárának

 

Hajnali szép dallamba zárt,

szívnyi szelencébe csukott,

föld mélyébe titkon rejtett,

oszthatatlan közös kincsünk.

 

Hogyha elvész, nemzet vész el,

s hangtalanná foszlik minden,

még a sírás szabadságát

is tagadják... azt kell hinnem

 

amit látnak vak szemekkel,

honnan a könny előgördül.

Mért titkolja ez az ország,

gyász vagy remény van-e fölül?

 

Jó volna, ha véget érne

egyszer ez a szörnyű álság,

s jönnének bátor fiai

hűségükkel, hogy megváltsák!

 

Árva dallam... lányka-hangon

s belénk költözik a lélek,

déli harang brongásával

szól a kórus: élek, élek!

 

Fűszál hegyéről a harmat

gyöngyét ajánlja az Égnek,

mekkora kincs, mikor ének

üzenhet a Mindenségnek!

 

„Írtam a 2000. év első napjaiban.” – eredetileg ez a mondat áll a vers végén, ami pedig Nagy Gáspárnak abba az elképzelésébe illeszkedik, hogy szereti naplószerű pontosításokkal ellátni költeményeit. Ez a gesztus mindig többlettartalmat kölcsönöz verseinek. Személyesebbé is teszi azokat. Így például A kincsről, ami van című költemény önálló gondolatvilága hozzá tud kapcsolódni Szokolay Sándor, világhírű zeneszerzőnk hangzásvilágán túl, még a művész emberi tartásához is. Így aztán egyszerre válik hangsúlyossá a két kiváló szerző egymással rokonságban álló világa. És hogy mi ez a világ? A magyar nemzet Szent István király óta keresztényi, immár több mint ezeregyszáz éves létezése. Természetesen ez a költő és a zeneszerző egész munkásságának ismeretében tud maradéktalanul megmutatkozni. Ez a vers utal a keresztény magyar világra (például a déli harangszóval), de benne az egyetemesség ugyanúgy hangsúlyos. A létezés egyetemes csodájaként kell értenünk, mikor ezt olvassuk: „ének üzenhet a Mindenségnek”…

Penckófer János