Csokonai Vitéz Mihály: A szerencse változó

Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,

      Bár feléd forduljon tarka golyóbisa,

Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,

      S páva módra fénylő szárnyára emelni,

Bár jöjjön kincsekkel talpig betakarva,

      Nála hízelkedjen a bőségnek szarva:

Ne higgy néki, ne higgy; mert sokan megesnek,

      Mikor nála boldog életet keresnek.

Ne higgy; mert amidőn legjobban kecsegtet,

      Forrót alád éppen azalatt csepegtet.

Midőn legnyájasabb karokkal öleled,

      Akkor rakja tele fullánkkal kebeled;

Azért repül veled az ég tetejére,

      Hogy mélyebben vessen a pokol mélyére.

Ne higgy hát, barátom, ne higgy, mondom, neki,

      Mert halálra csalnak szirén éneki.

De azért ha bánt is, meg ne rezzenj tőle,

      Bátor szívvel vonjad félre magad tőle.

Ő asszony s szerencse: minden pontban fordul,

      Nem sok, akár vígan legyen, akár mordul.

Azért hát, barátom, bár szíved rettentse,

      Meg ne rezzenj tőle: ő asszony szerencse.

Ellene a virtus fog lenni kőbástya,

      Az ártatlanságnak befed szent palástja.

Ez az a conductor, amelyre mennyköve

      Mindig haszontalan ropogással löve.

Ez ama Gibraltar, s ama citadelle,

      Melyre minden bombáit hasztalan lövelle.

A szerencse forgandóságáról szóló költemény ez, pontosabban figyelmeztetés, hogy jobb távol tartani magunkat tőle. De mitől is? A szerencsétől? Vagy netán az asszonytól? Ugyanis, ha a költemény címét a szerző nem írta volna a szövege fölé, úgy az első szakaszból nem is igen derülne ki egyértelműen, kiről, miről szól e vers. Még a többszöri figyelmeztetés, a „ne higgy”, „ne higgy” ismételgetése sem leplezi le, kire is kellene gondolnunk. Csak a második rész harmadik sorából derül ki, hogy „ő asszony s szerencse: minden pontban fordul”, vagyis a szerző alighanem egyszerre gondol Fortuna istennőre és úgy, általában a női nemre, „az asszonyra”. Csokonai egyenlőségjelet tesz „asszony” és „szerencse” közé. Egy ilyen egyenlőségtétel láthatóan nem volt „aggályos” a XVIII. század végén, ma viszont némely olvasót ez bizonyára másként érint. Egyébként a költemény most is olvashatóan friss, kivéve az utolsó sorokat, melyek rákényszerítik az olvasót, hogy utánanézzünk, mi a „conductor”, a „Gibraltár”, a citadella. Azaz „citadelle”, hisz a rá felelő rím a „lövelle”. Hát igen, egy költeményben rendnek kell lennie.

Penckófer János