Petőfi Sándor: Három fiú
Szólt az édesapa legelső fiához,
Amint ez paripát nyergel és kantároz:
„Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!”
De felelt a fiú: „apám, el kell mennem,
Háború zajában hírt-nevet szereznem!”
S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
Sebes vágtatva ment háború zajába.
Hazajött a ló, de bezzeg üres nyerge,
Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
Hova lett gazdája? ellenség leszúrta,
Fejét lenyiszálta és karóra húzta. –
Szólt az édesapa középső fiához,
Amint ez paripát nyergel és kantároz:
„Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
Ne ülj rá: ne hagyd itt szegény vén apádat!”
De felelt a fiú: „apám, el kell mennem,
Minden úton-módon kincseket szereznem!”
S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
Sebes vágtatva ment erdők vadonába.
Hazajött a ló, de bezzeg üres nyerge,
Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
Hova lett gazdája? rabla, fosztogata,
A nemes vármegye végre megsokallta.
Egyszer borozgatott fényes jókedvébe’,
Elfogták, s bevitték tömlöc-sötétségbe.
Nedves tömlöc-falról sok víz csorga rája,
Kivitték száradni az akasztófára. –
Szólt az édesapa legkisebb fiához:
„Eredj fiam, te is, nyergelj és kantározz;
Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat,
Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!”
De felelt a fiú: „apám, én nem megyek,
Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet.
Gondolatom sem száll falu határán túl;
Ásó-kapa választ el minket egymástul.”
Állott is szavának, szent volt fogadása.
Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága,
S apjával fogadta őt be egy sírverem,
Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.
Egy Petőfi-mese a Három fiú című vers, akárcsak a János vitéz, irodalmunk gyönyörűséges elbeszélő költeménye. Három fiú esetét meséli el a szerző, és – amint azt sejteni lehet – igencsak tanulságos mindhárom életútja, életcél-választása. Az első dicsőséget, hírnevet kívánt magának, a második kincset, gazdagságot, míg a harmadik, mondhatni: semmit. Semmi különöset. Nem vágyott messzi földre, hírnévre, kincsre. Maradt a családi háznál, szülőföldjén, vagyis tényleg semmi különöset nem csinált. És itt bújik meg a titok. Míg az előző kettő szükségszerűen elbukik, mert talán túl sokat kívánt, a harmadik fiú e „semmi különös”-ben békességre, szép életre talál. Ennyi lenne a titok? A hétköznapiban észrevenni és megbecsülni azt, amiért messze földre, csatába indul valaki? Lehetséges. Mert a tartós boldogság, mondják: „semmi különös”. Nem olyan kincs és olyan hírnév, amit erővel megszerez az ember, hanem olyan, amely elégedettségben múló életünk során egyszer csak elszegődik mellénk…
Penckófer János
