Megtorlás – Habsburg módra

Arad, és ami utána jött

A felkelő őszi nap még nem sokkal emelkedett a láthatár fölé. A végtelenbe nyújtózkodó síkságból kimagasló aradi vár falánál reggel fél hatkor a forradalmi honvédsereg négy tábornoka előtt sorakozott fel a 12 császári katona alkotta kivégzőosztag. Majd megvillant a kivégzést vezénylő osztrák tiszt kardja, sortűz csapott bele a kora reggel dermesztő csendjébe, s a halálra ítélt főtisztek holtan buktak a földre. Majd fél óra múlva kilenc tábornokot vezettek őreik az erődítmény mellett felállított akasztófákhoz, kötélhurkok feszültek a nyakakra, s élettelenül hanyatlottak alá a fejek… 1849. október 6-át mutatta a naptár… De mi vezetett a 165 évvel ezelőtti tragikus eseményekhez, s miként próbálta megroppantani a magyarság gerincét a Habsburgok önkénye?

A szabadság kapujából a vereség örvényébe

1849 tavaszán nemzetünk számára karnyújtásnyi közelségbe került a függetlenség kivívása. Márciusban a magyar szolgálatba állt lengyel Józef Zachariasz Bem tábornok – ismertebb, magyar nevén: Bem József – erdélyi hadserege kiszorította az országrészből a megvert császári csapatokat és a megszállt Nagyszeben és Brassó védelmére az oroszok által uralt Havasalföldről átvezényelt cári egységeket. Majd a diadalmas hadvezér átvonult a Bánságba, s ott is vereséget mért az osztrákokra és a Habsburg-párti szerb felkelőkre. A Bácskában Perczel Mór tábornok április folyamán újabb és újabb győzelmeket aratott a szerbek fölött, miközben a főhadszíntéren kibontakozott a honvéd fősereg elsöprő lendületű offenzívája, a dicsőséges tavaszi hadjárat, melynek eredményeként Görgey Artúr tábornok Pozsony alá szorította vissza a hat nagy csatában megvert magyarországi osztrák főerőket, május 21-re pedig a budai várat is felszabadította. Ekkor, május végén már csak a körülzárt Gyulafehérvár, Déva és Temesvár falain lengett a kétfejű sasos fekete-sárga Habsburg-lobogó, sőt az utolsóként említett erődítményt is rohaméretté lőtték a honvédsereg ágyúi, s várható volt a közeli bevétele. A forradalmi magyar kormány ellen a császáriak oldalán fellázadt nemzetiségi felkelők közül pedig már csak az erdélyi románok érchegységi, illetve a délvidéki szerbek titeli megerősített tábora dacolt a honvédsereg fegyvereivel. Április 14-én a Magyar Országgyűlés trónfosztottá nyilvánította a Habsburg-házat, s úgy tűnt, minden akadály elhárul a szabad, demokratikus Magyarország felépítésének útjából.

Ám ugyanazon a napon, amikor a budai vár falára kitűzték a magyar zászlót, I. Ferenc József osztrák császár a végsőkig megalázkodott I. Miklós cár előtt, fiúi kézcsókra térdelve előtte, katonai segítséget kért az orosz uralkodótól a bilincseit szétroppantó Magyarország újbóli meghódítására – s ezt a megalázkodást, ezt a szégyent sohasem volt képes megbocsátani a magyarságnak. De ez volt az ára, hogy 1849 júniusában háromszázezres orosz sereg vonuljon hazánk ellen, melynek egyharmadát – biztosítékul – tartalékba helyezték a Habsburgok által uralt Galíciában, a Paskievics tábornagy által vezetett intervenciós főerők a Duklai-hágón átkelve betörtek a Felvidékre, míg Ligyersz tábornok csapatai az erdélyi hegyszorosokon áttörve zúdultak rá a Bem által egyszer már felszabadított országrészre. Időközben Itália földjén Haynau táborszernagy leverte az olaszok szabadságharcát, a győztes osztrák egységeket átvezényelték a magyarországi hadszíntérre, s az orosz támadással egyidejűleg Haynau is megkezdte előrenyomulását. A háromszoros túlerővel szembekerült honvédség nem bírt ellenállni a három irányból Magyarországra törő hadaknak. Az erdélyi hadsereg maradéka – hogy elkerülje a fegyverletételt – feloszlott. Tagjaira hazai bujdosás vagy emigrálás várt. A Görgey vezette fősereg azonban augusztus 13-án, az Arad vármegyei Világos község mellett letette a fegyvert – Paskievics előtt. Jelezve: nem a szabadságharcot egyedül leverni képtelen osztrákok, hanem a segítségükre siető oroszok kényszerítették térdre a magyar forradalmat. Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid tábornokok a főseregtől függetlenül, a császáriaknak adták meg magukat. Komárom hatalmas erődítménye viszont még hónapokig tartotta magát, s parancsnoka, Klapka György tábornok csak a védőknek adott amnesztia kicsikarásával adta fel az erődítményt október 2-án.

Golyó, kötél, börtön

Paskievics a világosi fegyverletétel után – de még azelőtt, hogy hadifoglyait átadta volna az osztrákoknak –, kíméletet kért Haynautól a kezébe került honvédtábornokok számára, de csak kért, nem követelt, s minden kikötés nélkül átadta őket a császáriaknak. S bár Görgey esetében az osztrák hadvezér engedett, az orosz tábornagy kívánságára megkegyelmezett a magyar főparancsnoknak, a többiek számára azonban nem volt irgalom. Az Aradon összeülő osztrák katonai vésztörvényszék „munkához” látott, a bosszúvágytól égő Habsburgok minden dühüket a magyarországi uralmuknak csaknem véget vető honvédekre zúdították, s azokra a politikai vezetőkre is lesújtottak, akik nem tudtak vagy a vereségtől letaglózottan, letargiába zuhanva, nem is akartak elmenekülni az országból. Az aradi hadbíróság százával hozta meg ítéleteit, kit halálra, kit sokévi várfogságra ítéltek, több ezer honvédet pedig – még a tiszteket is – közlegényként besorozták az osztrák hadseregbe, s Magyarországtól távoli állomáshelyeken kellett évekig tűrniük a császári tisztek általi gyötörtetésüket.

A hadifogságba esett honvédtábornokok ügyében még a megrögzött zsarnok I. Miklós cár is a kegyelem irányába próbálta befolyásolni I. Frerenc Józsefet. A császár azonban azt az utasítást adta a Magyarország teljhatalmú kormányzójává kinevezett Haynaunak: „Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.” S a vésztörvényszék az összes tábornokot halálra ítélte, sőt még a katonához méltó golyót és lőport is megtagadták tőlük, mindegyikükre kötél várt. Haynau aláírta az ítéleteket, melyek időpontját azért tették október 6-ra, mert pont egy évvel azelőtt, 1848. október 6-án tört ki a második bécsi forradalom, melynek során a felkelt bécsi polgárok lámpavasra akasztották a gyűlölt Latour hadügyminisztert… A hadbíróság tehát minden tábornokot kötélre szánt, de később meggondolta magát, s felterjesztése alapján Haynau „különös kegyelemből” golyó általira változtatta négy tábornok kivégzését. Dessewffyét és Lá­zárét azért, mert a császáriaknak adták meg magukat, Kiss Ernő altábornagy esetében figyelembe vették, hogy csak a szerb felkelők ellen harcolt, s nem vezetett csatát osztrák csapatok ellen, Schweidel József pedig annak „köszönhette” a katonához méltó halált, hogy csak egyetlen ütközetben, a szabadságharc kezdetén vívott schwechati csatában küzdött a császáriak ellen, a későbbiekben adminisztratív beosztásokban szolgált. Lovag Pöltenberg Ernőt, Török Ignácot, Láhner Györgyöt, Knezich Károlyt, Nagysándor Józsefet, gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és gróf Vécsey Károlyt azonban felakasztották. Knezic már az akasztófánál, de még felakasztása előtt szívrohamot kapott, az infarktus ölte meg, így holtan akasztották fel. S ugyanezen a napon Pesten sortűz oltotta ki az első, nem az uralkodónak, hanem az országgyűlésnek felelős magyar miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos életét.

A cár diplomáciai úton fejezte ki neheztelését a kivégzések miatt. Palmerston angol miniszterelnök pedig kijelentette: „Az osztrákok valóban a legnagyobb vadállatok azok között, akik valaha igényt tartottak a civilizált ember meg nem érdemelt nevére…” Persze, ez a lesújtó ítélet nem az osztrák népet, hanem katonai és politikai vezetőit „illette meg”, köztük Felix Schwarzenberg császári miniszterelnököt, aki a kíméletet sürgetők szavára csak annyit mondott: „Igen, igen, az (mármint a kímélet – L. M.) nagyon jó lesz, csak előbb még akasztgatunk kicsit.” És „akasztgattak…” Katonákat, politikusokat, kormánybiztosokat, köztük a nagy nyelvújító, Kazinczy Ferenc fiát, Kazinczy Lajos ezredest, báró Perényi Zsigmondot, aki az országgyűlés felsőházának elnökeként aláírta a Függetlenségi nyilatkozatot, Csányi László és Jeszenák János felvidéki kormánybiztosokat, s úgy tűnt, csak nem akar csillapodni a Habsburgok vérszomja. Egymást követték a kivégzések Aradon, Kolozsvárott, a legtöbb pedig Pesten, s Haynau utasítására órák hosszat hagyták lógni a bitófán a kivégzetteket. Borzadjon a „rebellis” magyar nép, látva, mi vár a „lázadókra”…

„És mégis mozog a Föld…”

Lassan azonban a bécsi kormányzatnak is kezdett elege lenni Haynau ámokfutásából, mely Európa-szerte elborzasztotta a közvéleményt, sőt több politikai vezetőt is. Alexander Bach belügyminiszter (akinek, persze, semmi köze sem volt a nagy német zeneszerzőhöz, Johann Sebastian Bachhoz – L. M.) unszolására végül a véresszájú Schwarzenberg miniszterelnök is jónak látta meneszteni tisztségéből Magyarország teljhatalmú kormányzóját. 1850 nyarán eldöntötték Haynau felmentését. Ő azonban megneszelte, hogy a kormány meg akar kegyelmezni a perbe fogottak egy részének, azt a látszatot keltve, mintha védené a szegény magyarokat a táborszernagy „túlkapásaitól”. Ezért, hogy megfricskázza az őt sutba vágni akaró politikai vezetőket, s ő tetszeleghessen a mentőangyal szerepében, még a kormány lépése előtt megkegyelmezett 28 halálraítéltnek, 209 vádlott – volt parlamenti képviselők, kormánybiztosok – ügyében pedig beszüntette az eljárást.

A felmentett személyek örülhettek, Magyarország viszont nem, melyet a Bach belügyminiszter nevével fémjelzett korszakban, az 1859-ig tartó Bach-korszakban teljesen betagoltak az Osztrák Birodalomba. Még az 1848 előtti viszonylagos autonómiájától is megfosztották, az ezer évig jól működő vármegyerendszert felszámolták, öt ún. kerületet alakítottak ki Magyarország területén, újból leválasztották róla a vele 1848-ban újraegyesült Erdélyt, valamint a Bácskát és a Bánságot, melyek területén megszervezték a szerb Vajdaságot és Temesi Bánságot, valamint a déli határok mentén húzódó katonai határőrvidéket. Az 1859-es francia–piemonti–osztrák, valamint az 1866-os porosz–osztrák háborúban elszenvedett katonai vereségek azonban alaposan megrengették a birodalmat, melynek vezetői, ha fogcsikorgatva is, de 1867-ben belementek a Magyarországgal való kiegyezésbe. Helyreállt a vármegyerendszer, a parlamentáris kormányzat, Erdélyt pedig ismét újraegyesítették Magyarországgal, mely megindulhatott a polgári fejlődés útján. (Források: Márkus István: Forradalom és szabadságharc 1848–1849, Varga Domokos – Csaba József: Vér és arany, Wikipédia)

Lajos Mihály