Nemes Nagy Ágnes: Téli angyal
Ül a vékony Mária
És ölében a fiú
Szélfúvásnyi gyenge zajt hall
Összerezzen: itt az angyal
S ő is tudja: minden angyal
Iszonyú
Iszonyú szél volt márciusban
Nagy piros égbolt szél-parázs
Nem volt este hogy lehussant
S óriás volt óriás
Szélborzolta sas-színű szárnya
Be se fért a cseppnyi házba
Kint maradt a fél palástja
És a szeme barna árnya
Vadmadáré karikás
Hogy dülöngött az a ház
Jött az ajtón ablakon
Jött fedélen és falon
Mész között kő között
Négy égtájról körbefújó
Szélsuhogásba öltözött
Most az angyal hóban áll
És a hó most térdig ér
Egymagában áll a háznál
Némábban a némaságnál
Hóba tűzött régi nádszál
Hó-belepte sziklevél
Eredeti gondolatiságában és költői kivitelezésében igen szép karácsonyi verssel állunk szemben. „Ül a vékony Mária / És ölében a fiú” – mindössze ennyi a jól ismert kiinduló helyzet, és az olvasó mindjárt sejti, melyik Máriáról és melyik fiúról lehet szó. A második szakaszban az angyal megérkezése is megerősíti őt ebben, ám az már bizonytalanná teszi, hogy vajon miért lehet „iszonyú” az angyal. És ezen a ponton a költemény minden eddig megszokott képet, helyzetet kikerülve kezd mesélni valami olyasmiről, amiről csak ritkán szoktak beszélni. Az angyalról mesél, mégpedig arról, mely kilenc hónappal korábban, márciusban érkezett el hozzá. E rendkívüli, „iszonyú” helyzet leírása jelenti a terjedelmesebb harmadik szakaszt – Mária visszaemlékezését az angyal megérkezéséről –, míg a negyedik részben visszatérünk a jelenbe. A márciusi angyal látomásszerű megjelenésével szemben a mostani, a kilenc hónappal későbbi – decemberi – egészen letisztult, mondhatni földi, emberi. Ami akkor megfoghatatlan, égi természetű volt, az most megtestesült, emberi alakban „áll a háznál”, „némábban a némaságnál”…
Penckófer János