Nemes Nagy Ágnes: Téli angyal

Ül a vékony Mária

És ölében a fiú

Szélfúvásnyi gyenge zajt hall

Összerezzen: itt az angyal

S ő is tudja: minden angyal

Iszonyú

Iszonyú szél volt márciusban

Nagy piros égbolt szél-parázs

Nem volt este hogy lehussant

S óriás volt óriás

Szélborzolta sas-színű szárnya

Be se fért a cseppnyi házba

Kint maradt a fél palástja

És a szeme barna árnya

Vadmadáré karikás

Hogy dülöngött az a ház

Jött az ajtón ablakon

Jött fedélen és falon

Mész között kő között

Négy égtájról körbefújó

Szélsuhogásba öltözött

Most az angyal hóban áll

És a hó most térdig ér

Egymagában áll a háznál

Némábban a némaságnál

Hóba tűzött régi nádszál

Hó-belepte sziklevél

Eredeti gondolatiságában és költői kivitelezésében igen szép karácsonyi verssel állunk szemben. „Ül a vékony Mária / És ölében a fiú” – mindössze ennyi a jól ismert kiinduló helyzet, és az olvasó mindjárt sejti, melyik Máriáról és melyik fiúról lehet szó. A második szakaszban az angyal megérkezése is megerősíti őt ebben, ám az már bizonytalanná teszi, hogy vajon miért lehet „iszonyú” az angyal. És ezen a ponton a költemény minden eddig megszokott képet, helyzetet kikerülve kezd mesélni valami olyasmiről, amiről csak ritkán szoktak beszélni. Az angyalról mesél, mégpedig arról, mely kilenc hónappal korábban, márciusban érkezett el hozzá. E rendkívüli, „iszonyú” helyzet leírása jelenti a terjedelmesebb harmadik szakaszt – Mária visszaemlékezését az angyal megérkezéséről –, míg a negyedik részben visszatérünk a jelenbe. A márciusi angyal látomásszerű megjelenésével szemben a mostani, a kilenc hónappal későbbi – decemberi – egészen letisztult, mondhatni földi, emberi. Ami akkor megfoghatatlan, égi természetű volt, az most megtestesült, emberi alakban „áll a háznál”, „némábban a némaságnál”…

Penckófer János