A hírhedt benesi dekrétumok

Amikor földönfutókká tették a felvidéki magyarokat

Edvard Benes, Csehszlovákia 1938 előtti és 1945 utáni államelnöke „előkelő” helyet foglal el a történelem leginkább magyargyűlölő politikusainak „panteonjában”. Ha rajta múlt volna, jelenleg már nem is létezne felvidéki magyarság. A szláv nemzetállam létrehozásának rögeszméjétől megszállottan, a II. világháború végén és a világégést követően ugyanis nemcsak a hárommillió csehszlovákiai németet űzte ki a határokon túlra, hanem mindent megtett a több mint félmillió felvidéki magyar ősi szülőföldjéről való elűzéséért, illetve asszimilációjáért is. S a szláv nemzetállam kiépítését is szolgáló, a Csehszlovákia területén élő németeket és magyarokat az I. Csehszlovák Köztársaság felbomlása miatt kollektív módon felelősségre vonó, azért megbüntető, diszkriminatív jogszabályok közül is kiemelkedett az a hetven évvel ezelőtt, 1945. augusztus 2-án elfogadott dekrétum, mely csehszlovák állampolgárságuktól fosztotta meg a Felvidéken élő magyarokat, hontalanokká téve őket saját ősi földjükön…

Amilyen történelmi hiba, sőt bűn volt a Kárpát-medence egészét szerves gazdasági-politikai egységbe fogó, egy évezredig működőképes Nagy-Magyarország trianoni feldarabolása, éppolyan történelmi hiba volt a különböző, egymástól eltérő fejlődési utakat bejáró területekből összetákolt (és a történelmi Magyarországhoz hasonlóan soknemzetiségű) Csehszlovákia 1919-es létrehozása is. Az új állam kezdettől fogva ellenségesen viszonyult számottevő magyar kisebbségéhez. Az 1919-es földreform során minden, 150 hektárnál nagyobb mezőgazdasági területet, illetve minden, 250 hektárnál nagyobb egyéb földterületet állami tulajdonba vettek. Ezzel egyrészt megtörték a felvidéki és kárpátaljai magyar földbirtokosok gazdasági erejét, másrészt megváltoztatták a részben vagy egészében magyarlakta területek nemzetiségi összetételét, mivel szláv lakosok között osztották szét a földeket, cseh kolonista, szlovák és ruszin települések létrehozásával bontották meg a magyarlakta vidékek etnikai homogenitását, egységesen magyar jellegüket. Ugyanakkor a szlovákok is háttérbe szorítottaknak érezték magukat az új államban, s a ruszinok is csak 1938-ban, az  I. Csehszlovák Köztársaság összeomlásakor kapták meg csaknem két évtizeddel azelőtt megígért autonómiájukat, így ők sem rajongtak a prágai központi vezetésért.

S hogy kik voltak okolhatók az I. Csehszlovák Köztársaság felbomlásáért? A hosszú távon végül is életképtelennek bizonyult államnak 1938 előtt kétségkívül a Harmadik Birodalom volt a legnagyobb ellensége, s tény és való, hogy a Csehország északi, illetve nyugati határainál húzódó Szudéta-vidéken élő, a nevezett területeken a lakosság többségét képező ún. szudétanémetek vezérei, sőt talán jelentős tömegeik is magukévá tették a náci eszméket, melyek némileg a felvidéki szászokra is hatottak. Miután pedig az 1938-as müncheni megegyezés során Nagy-Britannia és Franciaország beleegyezett a vitatott vidék Németországhoz való csatolásába, a szudétanémetek felszabadítókként üdvözölték a Harmadik Birodalom bevonuló csapatait. De a szlovákokat is erősen megérintették a náci eszmék, s 1939 márciusában, amikor a németek ellenállás nélkül lerohanták a maradék Csehországot, létrehozták a náci Harmadik Birodalomhoz erősen kötődő fasiszta szlovák bábállamot. A felvidéki és a kárpátaljai magyarok körében azonban sohasem vert gyökeret a szélsőjobboldali ideológia. Természetesen örültek, amikor 1938 őszén, az I. bécsi döntés eredményeként a Szlovákiává tett Felvidék déli, illetve Kárpátalja délnyugati határvidéke – 80 százalékban magyarlakta területről van szó! – visszatért anyaországa kebelére, de nem a felvidéki magyarságon, sőt nem is az etnikai alapon teljesen jogos határrevíziót követelő Magyarországon és Lengyelországon múlt az I. Csehszlovák Köztársaság felbomlása.

Ennek ellenére az 1945 tavaszán, nyarán és őszén kelt, a II. világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó 143 benesi dekrétum közül 13 elnöki rendelet kollektív alapon bűnösnek nyilvánította az ország teljes német és magyar lakosságát, az állam felbomlásának okozóiként tekintve egész nemzeti közösségekre, s az államfő mindent meg is tett az egyöntetűen szláv Csehszlovákia megteremtéséért. Amikor 1943-ban, a londoni emigráns csehszlovák kormány fejeként Moszkvába repült, hogy találkozzon a kommunista cseh és szlovák politikusokkal, a tárgyaláson eldöntötték, hogy a háború után minden nem szláv népelemet eltávolítanak az újjászülető Csehszlovákiából. 1945-ben, az európai harcok lezárása után – karhatalommal, vagyonuk teljes elkobzása mellett – el is űzték szülőföldjükről a csehszlovákiai németeket, hárommillió embert, s csak a nagyhatalmak ellenállása eredményeként nem tudták kitoloncolni a felvidéki magyarokat. Az 1946-ban megkezdődött párizsi békekonferencián ismét előhozakodtak szlovákiai nemzetrészünk kiűzésének „nemes” tervével, mely újfent a nagyhatalmak ellenállása miatt nem valósulhatott meg. De előtte megannyi diszkriminatív dekrétummal sújtották nemzettársainkat.

Egy 1945 júniusában kiadott rendelet előírta a magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását. Az augusztus 25-én kelt jogszabály kimondta, hogy kizárólag a cseh, szlovák vagy más szláv állampolgárok választhatnak képviselőket, illetve csak őket lehet képviselővé választani. Az augusztus 2-án aláírt dekrétum 6. paragrafusának alapján pedig 1945. augusztus 10-i hatállyal minden magyar és német lakos elveszítette csehszlovák állampolgárságát (az utóbbiakat még abban az évben ki is telepítették). Az állampolgárság elvesztése magával vonta a magyar és német nemzetiségű állami alkalmazottak elbocsátását, a nyugdíjak és más állami járadékok elvesztését. S Benes és a vele hasonszőrű politikusok ámokfutása ezzel messze nem ért véget. Kollektív alapon háborús bűnösökként bélyegezték meg a magyarokat és a németeket, mely jogi alapállásból kiindulva minden anyagi javukat elkobozták tőlük, s azokat cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű állampolgárok közt osztották szét. A Szlovák Nemzeti Tanács sem akart lemaradni a jogsértő intézkedések terén. Újabb földreformot valósítottak meg, ismét csak a magyarok kárára, s újabb szlovák telepes falvakat hoztak létre a magyarlakta vidékeken, további nemzetiségi átrendeződést idézve ezzel elő. S ugyancsak e „tisztes testület” adta ki azt a dekrétumot, mely megszüntette a felvidéki magyar és német iskolákat, sőt a magyar és német nyelvű istentiszteleteket is betiltották.

Visszatérve a benesi dekrétumokhoz, a tomboló sovinizmus jegyében teljesen eltüntették a közéletből a magyar nyelvet, kizárták az egyetemek magyar hallgatóit, feloszlatták felvidéki nemzetrészünk kulturális egyesületeit, befagyasztották a magyarok pénzbetétjeit. De az elnöki rendeleteken kívül is megannyi jogsértés érte a felvidéki magyarokat. A hírhedt népbíróságok 1945 végéig 75 ezer magyart – zömmel értelmiségieket – ítéltek el mondvacsinált „háborús bűnökért”, majd kitoloncolták őket. Az elítéltek között volt a háború előtti felvidéki magyar közélet megannyi neves képviselője. S talán gróf Esterházy Jánosnak, a két világháború közötti csehszlovákiai magyar politika vezéralakjának a sorsa volt a legtragikusabb. A náciknak mindvégig ellenálló, üldözött zsidókat bújtató nemes szívű személyiséget 1945-ben „háborús bűnösként” halálra ítélték, de annak végrehajtása előtt kiadták a szovjeteknek, így három évet húzott le a Gulagon. Hazatérése után életfogytiglani fegyházbüntetésre enyhítették a halálos ítéletét, de ez már nem sokat segített a testileg-lelkileg megtört politikuson, aki 1957-ben a börtönben hunyt el. A nevezett perekkel mintegy „lefejezték” felvidéki nemzetrészünket.

Emellett a szlovákiai magyarság széles rétegeit érintette a csehországi kényszermunkára való deportálás, valamint a kikényszerített csehszlovák–magyar lakosságcsere. 1946 no­vembere és 1947 februárja között 44 ezer falusi embert (férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, öregeket) szállítottak – fűtetlen marhavagonokban – Csehország különböző településeire, ahol valóságos emberpiacokra került sor: a cseh gazdák kiválogatták, majd zsellérekként dolgoztatták a deportáltakat. A csehszlovák vezetés a Szovjetunió támogatásával rábírta a magyar kormányt, hogy egyezzen bele a hírhedt lakosságcserébe. Az államközi egyezmény alapján eredetileg ugyanannyi felvidéki magyart telepíthettek át a csehszlovákok Magyarországra, ahány magyarországi szlovák önként jelentkezett a Csehszlovákiába való áttelepülésre. A valóságban viszont míg anyaországunkat 60 257 szlovák hagyta el, addig Csehszlovákiában 76 616 magyart kényszerítettek rá, hogy összes ingóságával együtt vonatra szálljon és áttelepüljön. S míg Magyarországon szegényebb sorban élő szlovákok jelentkeztek a kivándorlásra, akik 15 ezer kataszteri holdat és 4400 lakóházat hagytak maguk után, addig a csehszlovák hatóságok a módosabb magyar gazdákat kényszerítették szülőföldjük elhagyására, akik összesen 160 ezer hold földről és 15 700 lakóházról voltak kénytelenek lemondani. Az utolsó áttelepülők 1949-ben lépték át a határt.

Szólnunk kell továbbá a „reszlovakizációról”: a hatóságok azzal fenyegetőztek, hogy a magyarok utolsó esélye a szabad életre, ha elismerik, hogy őseik szlovákok voltak, csak később elmagyarosodtak, és kérik a szlovák nemzetiség megadását. A teljes jogfosztottság légkörében 423 264-en meg is írták az erre vonatkozó kérvényüket, s közülük 326 679-et szlovákká nyilvánítottak. Mindezen felül pedig készen állt a terv a felvidéki magyarság széttelepítésére és asszimilálására, s paradox módon az 1948-as antidemokratikus csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel akadályozta meg ennek megvalósulását. A szovjet vezetés ugyanis nem akarta mélyíteni a keleti blokkhoz, vagyis a Szovjetunió holdudvarához tartozó államok közötti ellentéteket, megtört a kisebbségeket sújtó csehszlovákiai intézkedéssorozat lendülete, 1954-ben pedig a reszlovakizációs nyilatkozatokat is érvénytelenítették…

Azután 1992. december 31-én – bő három évvel az 1989 novemberi antikommunista „bársonyos forradalom” győzelme után – Szlovákia kiválásával Csehszlovákia megszűnt létezni. Ám miközben Németország és Magyarország saját jogrendszeréből rég kiiktatta a hasonlóan diszkriminatív nürnbergi „faji törvényeket”, illetve a szintén a zsidóságot sújtó három magyarországi zsidótörvényt, addig sem Csehország, sem Szlovákia nem hajlandó kiiktatni jogrendszeréből az éppúgy jogfosztó (bár ma már ténylegesen nem alkalmazott) benesi dekrétumokat. Sőt 2007-ben a szlovák parlament mindegyik pártja (a Magyar Koalíció Pártja kivételével) megszavazta a benesi dekrétumok sérthetetlenségéről szóló határozatot. Pedig azok összeegyeztethetetlenek az emberi jogokkal, ellentétesek a nemzetközi jog általános elveivel, a kényszermunka és a diszkrimináció tilalmával, illetve a tulajdon sérthetetlenségének elvével. De mikor érti meg ezt a cseh és a szlovák politikum?...

Lajos Mihály