Közösségi-szociális hálózatok és a fiatalok. Veszélyes a Facebook?

Mindannyian találkoztunk már valamilyen módon a közösségi hálózat fogalmával. Ha nem is tapasztaltuk, de hallhattunk már a Facebookról. Egyre több fiatalról (és idősebbről is) elmondható, hogy „létezik digitálisan” is. Élő, működő tagja és része az olyan hálózatoknak, mint az amerikai Facebook vagy az orosz Vkontaktye. Fényképeket tölt fel, gondolatokat, cikkeket oszt meg, ismerkedik, kapcsolatokat épít, hozzászól az ott megjelent tartalmakhoz. Sokan úgy gondolják: ártalmatlan. Valóban az, ha okosan és bölcsen használják. A következő sorokban arról beszélünk, milyen veszélyeket rejt magában az említett hálózatok túlságosan szabad használata gyermekeink, fiataljaink számára, ha azok felelőtlenül élnek „online”.

Mi is az a közösségi háló? Röviden: egy világ a világban. Egy tér, vagy inkább, s ha úgy tetszik, egy terem, vagy egy asztal, amelynél az emberek, akik ismernek (vagy ismerni akarnak), helyet foglalnak és megpróbálnak egymással információt közölni. Mostanra azt is bátran ki lehet jelenteni: a külvilág digitális leképeződése ártalmatlannak tűnik. Az is, ha megfelelő racionalitással, azaz „ha ésszel állunk hozzá”. Az olyan „méretes” közösségi hálózaton, mint például a Facebook, több mint 1 milliárd ember fordul meg. Akad közöttük jó, rossz és a kettő közötti átmenet is. A lényeg: amikor rákapcsolódik, mindenki akar valamit. Meg akar osztani egy viccet, feltölteni egy fotót, leírja a dühét, a vágyát, beszámol arról, mit csinált, mit szeretne csinálni, mit csinál éppen az adott pillanatban, tehát meg akarja mutatni magát. Beszélgetni akar ismerőssel, ismeretlennel, ismerkedni akar, vagy el akarja mondani, hogy mit gondol a többiek által megosztott információról. Kommunikálni akar. Itt követheti el a laikus „hálózati felhasználó” az első hibáját: túl sokat mond el magáról. A közösségi hálózatról tudni kell: ha rajta vagyunk, többé már nem vagyunk „privátak”. Maximum csak az üzeneteink azok. Minden, amit személyes üzeneten kívül mondunk el, többé már nem a miénk. Fogalmazhatunk úgy is: „bedobtuk a közösbe”. Felejtsük el, hogy a profilunk (gyermekeink, fiataljaink profilja) privát. Az a profil minden ismerős(é)nek, és ha nincsenek beállítva a megfelelő óvintézkedések, akkor mindenki másnak is szól. Nem saját. A „sajáton” a regisztrálás pillanatában túladtunk. A túl nyilvános, túl kötetlen kommunikációnkból problémák származhatnak. Olyan problémák, mint: kirúghatnak a munkahelyről / nem vesznek fel munkahelyre. – Több nagyobb cég, vállalat ma már tisztában van a közösségi hálózatok jelentőségével. „Mutasd a profilod, megmondom ki vagy!” – vallják teljesen jogosan. Amit megjelentetünk oldalunkon, azok vagyunk mi, nem teljesen, de részben igen (csak annyira, amennyit megmutatunk magunkból). Így még elbeszélgetés előtt, vagy akár interjú után első dolguk ránézni a jelentkező Facebook-oldalára, hogy megosztásai alapján eldöntsék, érdemes-e alkalmazni vagy sem. Ne gondolják, hogy ez butaság. Vegyünk egy friss diplomást, aki éppen jelentkezik egy állásra a kitanult területen. A munkáltató megtekinti a profilját, és azt látja, hogy egyetemi évei alatt több részeg-bulizós kép készült róla, mint egy fesztiválozó turistáról. Kiírásaiban arról „dicsekszik”, hogy éppen csak, hogy átengedték vizsgáin, sikernek könyveli el a kettest vagy a hármast, vagy éppen olyan tartalmú bejegyzései vannak, amelyek rasszisták, gyűlölködők, közerkölcsöt sértenek. Önök közül ki alkalmazna egy ilyen személyt, aki akár szégyent hozhat viselkedésével vállalkozásukra, vagy mivel csak átevickélte az egyetemi éveit, nem érthet túl sokat abból, amit és aminek tanult? Nem sokan. Ugyanezen indokok miatt egy rossz mondat, kompromittáló kép feltöltése eredményezhet elbocsátást.

Természetesen nemcsak a munkahellyel van ez így. Iskolás, egyetemi tanulmányaink alatt tanárainkkal felvehetjük a kapcsolatot a szociális hálókon is. De akár ők is ránézhetnek diákjaik profiljára. Pont ezért nem túl bölcs megoldás olyan nyilvános bejegyzéseket közzétenni, amelyek arról szólnak, hogy nem készültünk a következő órára, vizsgára, vagy éppen nyilvánosan megbeszélni, hogyan szándékozunk puskázni.

Túl sokat mondunk magunkról azzal is, ha túlzottan tudatni akarjuk a világgal, éppen mit csinálunk, merre járunk. Ha folyamatosan megosztjuk mindenkivel, mikor, kivel, hol tartózkodunk, lenyomozhatóvá, nyomon követhetővé válhatunk. Nem mond újat senkinek sem, ha azt mondom, léteznek betörők, szexuális ragadozók, mániákus „rajongók”, akik csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy üres legyen a ház, vagy a megfelelő helyen tartózkodjon gyermekünk. Ezért bánjunk hát megfelelő óvatossággal a magunkról kiadott információkkal.

A közösségi hálózatok tag­jainak másik problémája az „ismerősgyűjtésből” adódhat. Sok fiatalabb, tinédzserkorban lévő (vagy idősebb örökgyerek) úgy vélheti, hogy minél több ismerőse van az adott közösségi hálón, annál magasabb „társadalmi” ranggal rendelkezik a többi fiatal körében. Magyarul: több ismerős, magasabb népszerűségi mutató. Ebből adódóan olyan személyeket jelölhetnek (a Facebookon jelölés és annak elfogadása alapján jön létre az „ismerősség”) ismerősként, akik „online áldozatokra” várnak. Ezen személyek számára az elérhető képek és megosztások lehetővé teszik, hogy ellopják az adott profiltulajdonos személyazonosságát, visszaéljenek vele. Lehetővé teszik a már említett szexuális ragadozók számára, hogy valaki másnak adják ki magukat és így csábítsanak el akár fiatal lányokat. Továbbá ezek a bizonyos „ismeretlen ismerősök” kattintásvonzó cikkeket tehetnek közzé, amelyek segítségével vírust (malware) juttathatnak a számítógépre ellopván az elmentett jelszavakat, korántsem nyilvános fájlokat. Kattintásvonzó cikkeknek azokat a típusú megosztásokat nevezzük, amelyeknek a címe rendszerint valami rendkívül figyelemfelkeltő szöveget tartalmaz, hatásvadász, úgymint: „Nem fogod elhinni, mit történt a 60 éves sztárral, garantáltan a könnyeiddel küszködsz majd.” De éppen politikai propagandát is terjeszthetnek.

A felsorolt veszélyforrások mellett a szociális hálók, közösségi oldalak terepet biztosíthatnak az úgynevezett „Cyberbullying”-nek. Bár a kifejezés angol és bonyolultnak hat, nem jelent mást, mint egyfajta érzelmi terrorizálást. Sokan láthatták filmekben, hogy hogyan zaklatják iskolában az idősebb vagy esetleg „menőbb” gyerekek az esetlenebbeket. Ez megtörténhet a világhálón is. A közösségi oldalak jó termőföldet jelentenek számukra, sőt, hatékonyabbá teheti a terrort, mivel a másik megalázása nem másik 10 személy előtt történik, hanem több száz, rosszabb esetben több ezer személy előtt. Mindenképpen érdemes gyermekeink profilján rajta tartani szemünket, és beszélgetni velük az esetlegesen felmerülő problémákról.

A közösségi hálózatok problémái kapcsán érdemes még beszélnünk az ifjú hölgyek „tárgyiasulásáról”. A túl kevés vagy éppen a túlzott önbizalom arra késztetheti őket, hogy többet mutassanak magukból, mint amennyit illik, vagy inkább úgy mutassák be magukat akarva-akaratlan, mint test, semmint ember, hogy ezáltal még több kedvelést, még több bókot zsebeljenek be, amely igazából nem is nekik szól, hanem azoknak a külső tulajdonságoknak, amelyekkel rendelkeznek. Így az úgynevezett „érdeklődők” sokkal inkább tárgyként, eszközként tekintenek rájuk, mint érző, emberi lényként. A túlzott magamutogatás, legyen annak oka a megerősítésre vágyás, a hiúság táplálása, célponttá teheti a személyt a szexuális ragadozók számára, és lehetőséget biztosíthat a már említett cyberbullyingnek, online terrornak. Az egyik legismertebb ilyen eset az amerikai Amanda Toddé volt. Amanda egy alkalommal félmeztelen képet küldött magáról egy általa személyesen nem ismert, de számára roppant szimpatikus személynek, hogy kedvében járjon. Később ez a személy zsarolni kezdte őt a képpel. Amanda nem engedett neki, így ez a személy nyilvánosságra hozta képeit és itt kezdődött Amanda terrorizálása, gúnyolása, amit a lány nem tudott elviselni, így az öngyilkosságot választotta megoldásként. Bár ez kivételes eset, mégis mindenképpen érdemes elbeszélgetni gyermekeinkkel arról, hogyan helyes hozzáállni a világháló által biztosított majd’ végtelen lehetőségekhez.

Végül beszélnünk kell még a szociális hálózatok által okozott legáltalánosabb problémáról, a külvilágot kizáró és helyettesítő hatásáról. Bár valószínűleg gyermekeink baráti környezete mind felhasználó, semmiképp sem szabad azt hagyni, hogy az online jelenlét felváltsa a külvilágot, a személyes kapcsolatok világát. Az online közlések sosem lesznek olyan jól érthetőek, olyan tiszták és világosak, mint a személyes beszélgetés. A különböző emotiko­nok (mosolygós fej stb.) nem képesek felváltani a valódi mimikát, nem tudják tükrözni az igazi érzelmeket, így gyermekeink nem lesznek képesek megtanulni, hogyan viszonyuljanak a másik személyhez, mit engedhetnek meg maguknak, nem lesznek tisztában a másik mimikában, mozdulatokban jól érzékelhető érzelmi világával, igazi reakcióival (mindamellett, hogy a számítógép előtti ücsörgés, mondjuk ki, hizlal). Ezek elengedhetetlenek a mélyebb emberi kapcsolatoknál. Tehát a hálózatok kommunikációs tere csak kiegészítő csatorna kell, hogy legyen, helyettesítő nem.

 Bár a fenti sorokat látván a kedves olvasó úgy érezheti, a közösségi hálózatok ördögtől valóak, elrontják a gyermeket, megbélyegzik őket, hangsúlyozom, nem így van. Ezek a hálózatok kiváló lehetőséget nyújtanak a kommunikációra, kapcsolatok építésére, ápolására és kiegészítésére. Megfelelő hozzáállással minden felhasználó profitálhat belőle, de ehhez szükség van arra, hogy körültekintően és bölcsen használjuk ki a benne rejlő lehetőségeket. A srácok összefoghatnak a segítségével, csoportokba tömörülhetnek (itt természetesen fennáll a negatív céllal létrejövő szerveződés lehetősége is), segíthetnek egymáson. Tehát fiataljainkat eltiltani tőle nem érdemes, hiszen kizárjuk őket egy olyan népes közösségből, amely segítségével – és megfelelő racionalitással – hasznos információkhoz juthatnak, tarthatják a kapcsolatot távoli barátaikkal.

Viszont nem mindegy, hány éves kortól csatlakoznak az online közösségekhez fiataljaink. A hálózatokon tapasztalható magas fokú információáramlás a még nem stabil személyiséggel rendelkező gyerekeket összezavarhatja, túl gyorsan „felnőtté avathatja”, félrenevelheti őket. Ezért szükséges odafigyelnünk gyermekünk lelki és szellemi állapotára, figyelni az online tevékenységeit, vagy csak azután engedélyezni neki, miután megbizonyosodtunk arról, hogy képes felelősségteljesen jelen lenni a „alternatív valóságban”.

R.SZ.