Kosztolányi Dezső: Nem szabad feledni

2016. február 17., 08:35 , 788. szám

Hadd éljek még – hogy beteljék felettem,

     amit számomra valahol kiróttak.

     Be akarom még csukni az ajtókat.

S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

 

Kit megbántottam, megvigasztalom majd,

     ki megbántott, azon még bosszút állok.

     Korán kelek, hogy lássam a világot,

s estente halljam még a régi lomb-zajt.

 

Egy-két szegénynek még levelet írok.

     Megnézem még a szabadkai házat,

     hol porba vert a gyász és a gyalázat

egy nyári éjen s sírok, újra sírok.

 

Elutazom oda, hol sose jártam.

     Egy ismeretlen ablakon benézek.

     Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.

Sötétben járok. Járok a sugárban.

 

Aztán, mikor elérkezik a vesztem,

     s végére hajlik már emberfeletti

     nagy életem – mert nem szabad feledni –

tisztán és fényesen a sírba fekszem.

 

Érdekes, különös hangvételű költemény e Kosztolányi-vers. Érezni benne az elmúlással számoló embert, de mégsem nevezhető szomorúnak. Ez a költemény kikerüli a megszokott érzelmi fordulatokat. Számol a halállal, de tárgyilagos tud maradni végig, egy helyütt pedig játékos, csibészes.

Például az első versszakban még semmi különös. Mondhatni Kosztolányitól megszokott könnyedséget észlelünk, de aztán a második szakasz két első sora már nagyon egyedivé sikerül. Az első versszakban még mintha kérés lappangana a „hadd éljek még, hogy beteljék felettem, amit számomra valahol kiróttak” megfogalmazásban, de aztán a felsorolásnál, hogy mi mindent szeretne még megtenni az életet kérő személy, hirtelen megüti valami az olvasó fülét. Mert addig minden rendben, hogy szeretne „még becsukni és kinyitni ajtókat”, sőt abban sincs semmi különös, hogy „kit megbántottam, megvigasztalom majd”, de aztán ez következik váratlanul: „ki megbántott, azon még bosszút állok”.

Hát ez, első ránézésre, nem illik a szelíd indításhoz. Ez egyáltalán nem keresztényi óhaj – mondhatnánk –, sőt nem is játékos, csibészes gondolat, de a további felsorolás elveszi e kijelentés élét. A vers végére megértjük, hogy az emberi teljesség megélését kérte csupán önmagának ez a megszólaló, és abba bizony belefér a komolyság, a játék, az ilyen csibészség… Abba belefér az égvilágon minden.

Penckófer János