Babits Mihály: Ájtatos párbeszéd húsvétra
Ember mondja:
Hogyan támadjak föl, Jézus, hogyha nem éltem soha?
Föltámadni csak az tud, ki élt és meghalt valaha.
Én csak sírok, és nem égek, mint a hitvány tűzifa.
Lélek mondja:
Sírj hát! És ne hajts a szóra, hogy sírni se szabad már.
Sírj, de sírj úgy, hogy sírásod messzebb sírjon magadnál!
Ez is élet! Óh bár minden ember helyett sírhatnál!
Jézus mondja:
Hallod, hallod, Jézus mondja: „Én ontottam véremet
minden emberért, hogy jusson véremből mindenkinek:
te meg adj ma könnyeidből, akinek még nincsenek!”
Ember mondja:
De hogyan lehessek főniksz, míg szememből könny szakad?
Még ha lángokat sírhatnék! mert a könny csak oltogat,
s aki nem ég és nem lángol, nem lobbanthat másokat.
Lélek mondja:
Emlékszel, hogyan sóhajtott oltárnál egy szent leány?
„Óh milyen nehéz azt tenni, amit a Jézus kíván!”
Ő is sírt, s az angyalok bús csókja kéklett ajakán.
A szent leány sóhajtása:
„Óh milyen nehéz azt tenni, amit a Jézus tanít!
De milyen boldogság épp, hogy ilyen nehéz valami:
mily boldogság a keresztet gyenge vállal hordani!”
Húsvét központi kérdését, a feltámadással összefüggő gondolatkört helyezi versének középpontjába a szerző. A költemény felépítése pedig – hogy párbeszéd formájában kerülnek elő a gondolatok – a kérdés drámaiságát hangsúlyozza: azt, hogy mi a feltámadás, hogy miként lehetséges újból élnie annak, aki meghalt. Ráadásul a költő elsősorban nem Jézus feltámadásának megértésére törekszik, hanem egy általános emberi, mondhatni szociális problémára helyezi a hangsúlyt.
„Hogyan támadjak föl, Jézus, hogyha nem éltem soha?” – szegezi Jézusnak kérdését a hétköznapok tapasztalatában vergődő ember, és azonnal érthetővé válik, hogy rossz, boldogtalan, sírással teli mindennapjait nem tekinti igazán életnek. Merthogy nem is az; valóban nem igazi élet a sírással múló élet. Viszont föl lehet gazdagítani! Ez a „Lélek” válaszából derül ki. „Sírásod messzebb sírjon önmagadnál” – tanácsolja a „Lélek”, és e közösségvállalásban föllelhető gazdagodás lehet a központi momentuma a feltámadás kérdésének is.
A másokért való „sírás” ugyanis átváltoztat mindent. A személyes fizikai teherből édes teher lehet, amiről pedig már „a szent leány sóhajtása”, a vers utolsó szakasza tanúskodik. Hogy tudniillik „gyönge vállal” hordani „a keresztet” – ez egy idő után könnyűség, sőt boldogság lehet. Nem cél, hanem út, melyen haladva közelebb lehet kerülni a föltámadás megértéséhez…
Penckófer János
