Fodó Sándor örökségét is folytatva

Beszélgetés Héder Jánossal Fodó Sándorról, nemességről, ideológiákról, kisebbségi helytállásról

Fodó Sándor-díjas lett idén Héder János, a Kárpátaljai Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője, ungvári és ungtarnóci református lelkész. A főjegyző úr az ungvári református parókián öt családdal kénytelen osztozni, egy kétszobás lakrészben lakik feleségével és két fiával. Kitüntetése kapcsán kerestük fel és beszélgettünk vele életéről, munkájáról és arról, hogy miként látja a jövőt.

– Mit érzett akkor, amikor megtudta, hogy megkapja a Fodó-díjat?

– Számomra a legnagyobb megtiszteltetés. Azért is, mert ismertem Fodó Sándort, és mert viski volt ő is. A viskiek egyébként nagyon kemény emberek: küzdenek, nem adják fel soha, sok helyre eljutnak és nagyon nehezen ismernek el bárkit. Fodó Sándornak viszont már életében is megkérdőjelezhetetlen tekintélye volt Visken is.

Másrészt a díj azt is jelenti a számomra, hogy a kárpátaljai magyar közösség úgy látja, hogy jó munkát végzek. Valamit próbálok visszaadni azokból az ajándékokból, amelyeket az Istentől kaptam.

– Ismerte személyesen Fodó Sándort?

– Persze. Mindketten viskiek vagyunk a párommal, ráadásul a feleségemnek távoli rokona is volt. Mielőtt személyesen találkoztam volna vele, mi Visken mindig tudtuk, hogy van egy Fodó Sándor, aki egyetemi tanár, és majd’mindenütt járt már, ahol az akkori világban lehetett: volt aranyásó, Észtországban tanult; amikor kidobták az egyetemi állásából, volt fűtő is, mert nem vették fel máshová munkára. Személyesen a feleségem révén Ungváron ismertem meg. Tartottuk vele a kapcsolatot, és amikor mások már elfeledkeztek róla, mi igyekeztünk segíteni neki.

De emlékszem azokra az időkre is, amikor még erős volt, bátran kiállt a magyarság ügyeiért, és arra is, hogy végtelenül emberséges volt. Többször bizonyította, hogy aki úriember, az minden körülmények között úriember. A zsenialitása mellett neki is voltak gyengéi, mint minden embernek. Ugyanakkor a nagysága élete vége felé is megmutatkozott. Egyébként Fodó Sándor itt, Ungváron volt gyülekezeti tag, és amikor meghalt, Viskre vitték, ahol a templomból temették el.

– Mostanság sokan átköltöznek Magyarországra. Önt nem foglalkoztatják hasonló gondolatok?

– Wass Albert mondja: „A víz szalad, a kő marad.” Azzal nincs persze probléma, hogy valaki él a lehetőséggel, elmegy, és pénzt keres, igyekszik fenntartani önmagát és építeni a jövőt. De nekünk itt van a helyünk.

Sokra tartom a kárpátaljai embert, aki küzd, dolgozik, megtanul két-három nyelvet is, ha kell, nehezebb körülmények között, mint pl. az anyaországi magyarok. Mi, kárpátaljaiak, félszavakból is értjük egymást. Számomra megtiszteltetés, hogy ezek között a többségében tiszta lelkű emberek között élhetek. Ugyanakkor nehéz helyzet is a mienk, mert nem csak mi élünk Kárpátalján. Mások irányába is közvetítenünk kell az emberséget, a tudást és azokat az értékeket, amelyeket mi képviselünk. Ez nehéz a mostani időben, különösen, mióta úgy látom, hogy születik itt egy olyan nemzet, amelyik hajlamos átesni a ló másik oldalára. Én megértem őket is, most keresik magukat, történelmükben sokat szenvedtek, de nagyon nehéz úgy együtt élni egy társadalomban, ha az embert nem becsülik meg. Mindezek ellenére elmondhatom, hogy mi a feleségemmel ugyanazt csináljuk, amit 18 évvel ezelőtt elkezdtünk itt az ungvári református gyülekezetekben, talán Fodó Sándor örökségét is folytatva.

– Ön és a felesége is viski nemesi családokból származnak. Ad ez egyfajta plusztartást még a mai világban is az embernek?

– Igen. Én 1690-ig pontosan vissza tudom vezetni a családfámat, akkor kaptak nemesi címet az őseim. De maga a családunk Németországból még II. Géza király idejében került Magyarországra. Ezért kezdtem németül tanulni, de egyelőre nagyon kezdetleges szinten megy. Beszélek oroszul, ukránul és angolul is elég jól, tanultam a teológián hébert, görögöt, latint, ez megkönnyíti a nyelvtanulást.

A nagyapám a harmadik leggazdagabb ember volt Visken, de a szovjetrendszerben teljesen elszegényedett a családunk. A szépapám a Ludovika Akadémián volt kiképzőtiszt. Mint említette, a párom családja, az Igyártó család is egy viski nemesi család. Mindig tudtam, hogy kik voltak a felmenőim, és ez valóban adott egy tartást és pluszerőt nekem egész életemben, így nevelt az apám. Büszke vagyok arra, hogy elesett egy ősöm Buda várának ostrománál, ott a neve Visken a kopjafán: Héder Mihály. Amikor iskolába jártam, akkor nekünk is tanították a sok kommunista hazugságot; amikor onnan hazamentünk, édesapám leültetett és elmondta, hogy valójában mi is történt. Nem engedte, hogy tudatlanságban legyünk és behódoljunk. Pedig tudta, hogy ez veszéllyel jár rá nézve is. Hárman voltunk testvérek, fiúk. Az édesapám minket keményen, katonásan nevelt, ezért nekem soha semmi problémám nem volt például a katonaságnál, mert fel voltam rá készítve. Az apánk hídőr volt, mellette kőművesként, nehéz munkával kereste meg a család kenyerét, de a tanulásra, a kitörés lehetőségére nem sajnálta a pénzt. Például a legjobb hangszert vette meg mindhármunknak, amikor zeneiskolába mentünk, pedig az enyémért egy tehén árát kellett akkor kifizetni. Nagyon sokat dolgoztunk, az egész gyerekkorom munkával telt. Sok jószágot neveltünk, és üvegházunk is volt a szovjet időkben. A kőművesmunkától az ácsmunkáig mindenhez értettük a testvéreimmel.

– Viszont magyar nemesi felmenői ellenére ukrán iskolába járt...

– Ez igaz. Apám nem volt otthon, amikor én iskolába mentem, az édesanyám pedig úgy döntött, hogy ukrán iskolába ad. Ennek egyik oka volt az is, hogy akkor az a hír terjedt el Visken, hogy be fogják zárni a magyar iskolát. Anyám Szumi megyében született, a lánykori neve Mazur, félig lengyel, félig kozák eredetű ukrán családból származott. Sokat mesélt a háború utáni, 1947–48-as éhínségről, amikor a rohadt krumpliból kinyert keményítőt, sült cukorrépát, hársfagyökeret és kérget ettek. Éjszaka pedig kalászt loptak a kolhozmezőkről. De hét levágott kalászért már a Gulagra lehetett kerülni. Mindent be kellett szolgáltatni az államnak. Tavasszal alig várták, hogy kihajtson a csalán. Mindez egy olyan helyen, ahol 2,5 méter vastag, kiváló termőképességű csernozjom talaj van. Az anyámtól sem hallottam soha jót a kommunista rendszerről.

– Most hogyan látja, hátrány volt vagy előny ukrán iskolába járni?

– Akik az Urat szeretik, azoknak minden javukra szolgál. El kell mondanom, hogy nagyon sok időt kellett később azzal eltöltenem, hogy a magyar helyesírást megtanuljam. Otthon magyarul beszéltünk, de viski tájszólásban, az irodalmi nyelvet nem gyakoroltuk. Felnőtt fejjel kellett megismernem a magyar történelmet és az irodalmat, amihez nagy elszántságra volt szükség, hogy később ezeket a magyar ember műveltségéhez hozzátartozó hiányosságokat pótoljam. Lehet, hogy sokkal könnyebb lett volna nekem, ha magyar iskolába járok, de úgy gondolom, hogy nem vált ez a káromra, mert megismertem egy másik nép nyelvét, gondolkodását és a kultúráját. Megismertem a nyelvtudásomnak köszönhetően az orosz kultúrát.

Ungváron a közművelődési szakközépiskolában tanultam, amit vörös diplomával fejeztem be. Később dolgoztam klub­vezetőként a Visk melletti Jab­lu­nyivka nevezetű faluban, amit mi csak Fenesnek hívunk. A nagyapámnak ott egykor sok földje volt, ahol a betelepített ruszin béresek dolgoztak. Én meg a ruszinok kulturális életét igyekeztem szervezni.

Érdekes, hogy mennyire összefüggnek a dolgok. Engem az 1956-os forradalom miatt nem vettek fel a Harkovi Zeneművészeti Egyetemre. Amikor a felvételi bizottság elnöke észrevette, hogy engem Jánosnak hívnak, és magyar vagyok, megmondta, hogy semmi keresnivalóm nincs ott. Kiderült, hogy a férjét a magyarok lőtték le 1956-ban.

– Mindig jól tanult, tehetséges zenésznek tartották, nyelveket beszélt, kimagaslóan jó volt matematikából és a reál tárgyakból. Miért döntött úgy, hogy lelkész lesz?

– Gyerekkoromban hajós­kapitány vagy katonatiszt szerettem volna lenni. Említettem már, hogy belekóstoltam a katonaságba. Azért nem hiszek ma sem a hagyományos orosz fegyveres erők erejében, mert tudom, hogy akkor mire lettek volna képesek. Lopás, rendetlenség, részegség és becstelenség jellemezte a szovjet hadsereget, akárcsak a mai orosz hadsereget. Szerintem hagyományos szárazföldi egységekkel a papíron meglévő irdatlan fölénye ellenére még Ukrajnát sem lenne képes elfoglalni az orosz hadsereg.

A közművelődési szakközépiskola egy ideológia iskola volt, ahol tanultuk Feuerbachot, Hegelt, tanultuk a marxista teóriát. Egyik tantárgyunk neve „az ateizmus alapjai” volt. Nem fogja elhinni, de az első könyv címe, ami felkeltette az érdeklődésemet a vallás iránt, Az ateista kézikönyve volt. Akkor nem lehetett hozzáférni vallásos irodalomhoz. Ezzel egy időben olvastam a Bibliát is.

Zenét mentem tanulni, végül azon kaptam magam, hogy ideológiai dolgozó vagyok. Csakhogy ez nálam úgy működött, mint a bumeráng, minél jobban elmélyedtem az ateista és a szovjet filozófiában, annál inkább lelepleződött előttem a kommunista rendszer és ideológia. Borzasztó, embertelen ideológia és rendszer volt az, amelynek a sok kísérletezés után számos dologban vissza kellett térnie a keresztény elvekhez. Például a kommunákban nyert tapasztalatok után ők is követendő példának állították be a monogámiát és a családot. A materialista világkép nem ad válaszokat arra a kérdésre, hogy miért élek a Földön, van-e tovább vagy nincs. Az ateista ember hamar elveszíti az élete értelmét. Svájcban láttam, hogy mi mindent vettek el tőlünk, amikor a kommunisták derékba törték a református egyházunk fejlődését. Pedig a magyar nemzet legnagyobb alakjait, a legnagyobb tudósainkat a protestáns egyházaknak, a protestáns lelkületnek köszönheti. Azért fél minden elnyomó rendszer az egyháztól, mert az egyház is fegyver.

– Mit gondol, milyen jövő vár a magyar nemzetre és azon belül a kárpátaljai magyarságra?

– Állítólag amikor megkérdezték Asimovot, hogy vannak-e szerinte földönkívüliek, azt válaszolta: „Vannak. Itt élnek közöttünk. Magyaroknak hívják őket.” Ő a számunkra megalázó, vesztes II. világháború után is igen nagyra becsülte a magyarokat. Én abban bízom, hogy a magyar nép számára nagyon sok rosszat hozó XX. század után a XXI. a magyarok évszázada lehet, amennyiben ki tudjuk aknázni a népünkben lévő potenciált.

Ami a kárpátaljai magyar közösségünk jövőjét illeti: a kisebbségben lévő közösség mindig fogyó, de ugyanakkor közöttünk mindig erősebb a nemzettudat, mint a mai Magyarországon, bizonyos szempontból gazdagabbak vagyunk. Sok minden függ attól, hogy milyen irányba változik a világ. Ha átjárhatóak lesznek a határok, ha meg tudja védeni magát a keresztyén világ az iszlámtól, akkor a jövőben remélhetőleg nem lesz nagy különbség, hogy valaki itt él vagy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A zsidók is elmentek Ukrajnából és Oroszországból, de ma azt láthatjuk, hogy kezdenek visszajönni. Úgy gondolom, ha lesz itt arra lehetőség, hogy a magyar emberek szabadon vállalkozzanak, gazdálkodjanak, ha létbiztonság lesz, a törvények lehetőséget adnak majd a gyarapodásra, akkor akik most elmennek, azok is vissza fognak jönni. Tehát azt gondolom, el fogunk veszíteni sok embert, de amint változnak a lehetőségek, egy részüket vissza fogjuk kapni.

Badó Zsolt