Buda Ferenc: Isten szalmaszálán
Gömbölyű szivárvány
egykoron valék –
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.
Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.
Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?
Tán ha egyszer
– nemsokára? –
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.
Gömbre írt szivárvány –
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.
Buda Ferenc, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett József Attila- és Kossuth-díjas szerzőnk 2016-ban ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Itt olvasható műve pedig – az Isten szalmaszálán – címadója volt a tíz éve napvilágot látott, és összesen hetven verset tartalmazó kötetének, mellyel az akkor hetven esztendős költőt és műfordítót köszöntötték.
Az Isten szalmaszálán egészen rövid, de különös szépségű költemény. Benne – egyebek mellett – a régies kifejezések is feltűnnek. Az első versszak második sorában ilyen a „valék” forma, amely ráadásul megismétlődik a záró szakaszban. De ilyen kicsit a „földanyánk” szó és a „leszen” forma is. Mindebből az is következhetne, hogy nem mai hangvételű költeménnyel állunk szemben, ám ez teljes félreértése lenne a műnek. Az Isten szalmaszálán kortalan szépségű költemény, mely rövidsége ellenére képes összefoglalni az emberi létezés megfoghatatlan értelmű csodáját.
Buda Ferenc verse lehet, hogy mese, vagy még inkább: mítosz. Firtatja az ember megszületésének a történetét, a földi sorshoz való kötődésének értelmét, miközben végig létezésünk égi természetét hangsúlyozza.
Az egyes szám első személyű megszólalás bensőségessé teszi a verset, az „ápol s eltakar” pedig – vagyis a Vörösmarty Mihály Szózatából kiemelt két szó – a magyar nemzeti közösséggel köti össze ezt az általános igazságú emberi létértelmezést. A vers hangvétele megejtő tisztaságot sugall, ezzel külön gazdagítja olvasóját…
Penckófer János