Jó zsaruk, rossz zsaruk, szállítmányok, útonállók...
Világjárás – kamionnal
Középkorú olvasóink még emlékezhetnek fiatalságunk T.I.R. című olasz–német–magyar filmsorozatára, mely a kamionsofőrök világát mutatta be, s mely világ igencsak érdekes és egzotikus a kívülállók – vagyis a nagy többség – szemében. Már csak azért is, mert ők – hatalmas gépjárműveik nyergében – keresztül-kasul bejárják a vén Európát (is). Vidékünk vékonypénzű lakosai számára pedig a kamionsofőrnek való elszegődés jelenti az egyik legnagyobb esélyt arra, hogy világot lássanak. S nem kevés kárpátaljai magyar csakugyan kamionosként keresi a kenyerét. Egyikük a feketepataki Százszem Mihály, aki hosszú évek kemény munkája után, két hónappal ezelőtt „tette le a lantot”…
– 1986-ig teherautósofőrként dolgoztam, majd az említett esztendőben egy ilosvai vállalat egyik kamionjának a nyergébe kerültem – tekint vissza beszélgetőtársam a kezdetekre. – Mi vonzott? A világot látás vágya, és az az idő tájt futó T.I.R. c. filmsorozat is felkeltette az érdeklődésemet. De aztán egy időre kiábrándultam belőle. Abban az időben a Szovjetunióban sok bandita „utazott” ránk, kamionosokra, nem lehetett nyugodtan megállni a pihenőhelyeken, és eltölteni ott, gépjárműveink kabinjában ülve az éjszakáinkat. Egyszer például – Hmelnickij közelében – arra riadtam fel, hogy rám akarják törni az ajtót. Egy 7-8 fős banda fejébe vette, hogy kirabol. Én persze, azonnal beindítottam a motort, rátapostam a gázpedálra, és gyorsan elhúztam a csíkot. Szerencsémre, az útonállók gyalogszerrel jöttek, s így nem tudtak üldözni… 1989-ben átmenetileg abba is hagytam a kamionsofőrséget, és nyugisabb munkahelyet választottam…
– Mikor tért vissza a pályára?
– 2000-ben. Előbb Munkácson, a Zakarpatevrotransz vállalatnál helyezkedtem el, majd hamarosan Magyarországon vállaltam munkát, a Bal-Tóth Kft.-nél Nyírbogáton, később a VÉSPED-nél Mátészalkán. Ekkor már Nyugatra, Ausztriába, Olaszországba is eljutottam, de sokat jártam Oroszországba, a Baltikumba, valamint Kazahsztánba is. Az ukrajnai fizetésem kétszeresét kaptam kézhez…
– Visszatérése után is „meglátogatták” a bűnözők?
– Hogyne… Egyszer Oroszországban, Tambovban öt percre betértem egy üzletbe. Előtte természetesen kulcsra zártam a kamion ajtaját, amit bezártan is találtam. Mit sem sejtve továbbindultam, és már 300 kilométert is megtettem, amikor valamiért benyúltam a kesztyűtartóba – és „felfedeztem”, hogy hiányzik a pénzem, több mint ezer dollár, valamint az okmányaim. Új útlevelet és jogosítványt kellett csináltatnom. Az meg sohasem derült ki, hogy ki volt a tettes… Cseljabinszk környékén meg fegyveres útonálló bandák tevékenykednek, kocsival vágnak be elénk, megállásra kényszerítenek, és védelmi pénzt követelnek, mi pedig kénytelenek vagyunk fizetni, ha nem akarunk drámai következményeket. Amikor pedig fizetünk az útonállóknak, kapunk egy névjegykártyát telefonszámmal, hogy ha a banda területén haladva még egyszer megállítana a banda más része, hívjuk fel a névjegykártya tulajdonosát (valami nagyfejes a bandában), és tisztázzuk, hogy mi már fizettünk…
– És a rendőrség?
– Amikor az útonállók lestoppolnak minket, még csak a közelben sincsenek. Tudnak mindenről, de hagyják. Lepaktáltak a bűnözőkkel. Bezzeg a külföldi kamionosokat megkopasztják. A GAI-ellenőrzőpontokon leállítanak, mindig találnak valamit, amibe beleköthetnek, és kérik a „kávéra valót”. Hát, jó drága kávé lehet, ha egyszer 500, 1000, 2000 rubelt követelnek… De „természetesen” az ukrajnai DAI-ellenőrzőpontokon is kérik a zsaruk a „kávéra valót”… Persze, az ukrán meg az orosz határon is zsebre dolgoznak a vámosok, a határőrök. Az ukrán határőrök 30-50 hrivnyával, az oroszok 100-200 rubellel, az orosz vámosok meg 500 rubellel rövidítenek meg minket. Bezzeg Nyugaton… Ha betartjuk a közlekedési szabályokat, semmi bajunk sem lehet a rendőrökkel. Sőt segítenek, ha gondban vagyunk. Egyszer például Ausztriában, Bécsben elnéztem egy útkereszteződést, és nem tudtam továbbmenni. Erre egy osztrák rendőr leállította a forgalmat, és „jó útra vezetett”…
– A civilek körében is tapasztalt segítőkészséget?
– Hogyne. Oroszországban is segítőkészek a helybeliek. Egyszer például eltévedtem, és nem tudtam, hogy jutok el ahhoz a céghez, ahová vinnem kellett a szállítmányomat, erre egy ember, akitől útbaigazítást kértem, beültetett a kocsijába, és elvitt a vállalathoz. Itt, Ukrajnában meg érdekes, hogy míg a kelet-ukrajnaiak segítőkészek, addig a nyugat-ukrajnaiak nem. Hogy miért? Nem tudom.
– Volt balesete?
– Csak egyszer, és akkor sem én voltam a szenvedő alany. A moszkvai körgyűrűn, a leállósávból elém vágott egy Opelt vezető hölgy. Harminc métert toltam magam előtt, mire meg tudtam állni… Szerencsére a nőnek nem esett baja, de a kocsija összetört… A helyszínelők, persze, kijöttek, tisztázták a dolgokat, visszaadták a jogosítványomat, és elmehettem.
– Miként tudja összehasonlítani a különböző, országok útviszonyait?
– Nyugaton, természetesen, kitűnőek az utak, de Oroszországban, Kazahsztánban, Belorussziában is elég jó a helyzet. Csak itt, Ukrajnában rosszak az utak. Télen még a főutakat sem tisztítják, menjünk, ahogy tudunk… A hegységeken átvezető utak? Az Alpokban sok alagút van, így könnyebben átvághatunk a hegyvidéken. Az Urálban azonban fel kell kötni a felkötni valót. Az emelkedők hosszúak, és magasabbra is kell felhajtani, mint akár itthon, akár Romániában a Kárpáti hágóknál. Jut eszembe, Erdélyben a Királyhágón is átmentem, akárcsak a nótában a huszár…
– Általában milyen termékeket fuvarozott, hol járt a legmesszebb, és hol érezte a legjobban magát?
– Ausztriából például mosószereket, köztük Henkel márkájút vittem Ukrajnába, Magyarországról hűtőalkatrészeket ugyanide, telekommunikációs eszközöket Moszkvába, Budapestről, illetve Romániából – ottani Michelin-üzemekből – gumiabroncsokat egy Moszkva környéki városba… A legtöbb viszont, amit szállítottam, az az Always volt… A legmesszebbre Alma Atába fuvaroztam árut, ami 6000 kilométerre van tőlünk. És hogy hol éreztem magam a legjobban? A Baltikumban. Ott mindenütt tisztaság és rend van…
– Sok karácsonyt töltött távol az otthonától?
– Sokat. És nem volt könnyű… De hát a kamionosok számára nincs ünnepnap. Ha valamit el kell valahová szállítani, akkor neki kell vágni az országútnak. Három hétre is búcsút kellett vennem a családomtól.
– És miért vett most végső búcsút a kamionozástól?
– Fél éve Belorussziában infarktust kaptam az egyik pihenőhelyen. Szerencsémre egy földim is ott volt, kihívta a mentőket, bevittek a legközelebbi kórházba, Cserikovba, és megmentettek. Haza is hoztak a kollégák, itthon meg már három műtéten is átestem. Az operációk sikeresek voltak, de már nem bírok kilométerek százain, ezrein át vezetni, így két hónapja kiléptem, és már rokkantnyugdíjasként élem a napjaimat.
Lajos Mihály
