Áprily Lajos: Útravaló

A lélek,

mikor búcsúzva bontja szárnyait,

visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,

virágot, melyet ő virágoztatott.

Én Istenem, én mit vigyek neked?

Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár utamra valót,

a többinél tisztábban dalolót.

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,

zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,

azt a zenét rég hallja odafent.

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,

azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:

Süket sor... nem merem... ezt sem merem.

S amikor, Uram, hozzád érkezem,

könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,

az, melyben elfogtam egy sugarad.

Az, amelyikben elmondtam neked,

hogyan szerettem drága földedet.

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,

ne ítéld meg nagyon szigorúan.

Ha Áprily Lajos-vers, akkor tisztaság, zeneiség, rend – mondhatjuk nyugodtan, hisz e rendkívül rokonszenves hangú költőnknél ez a három dolog szinte kiiktathatatlan alkotói igény. De talán fölösleges is háromra bontani azt a zeneiségre épülő esztétikai tapasztalatot, melyet például az itt olvasható Útravaló is nyújt a verskedvelő olvasóknak.

Hiszen a zeneiség magában foglalja a másik kettőt is. Különös tekintettel, hogy az Útravalóban megszólaló személy olyan költőről beszél, akinél a zene talán mindennél fontosabb. Mert mit is mond az Útravalóban ez a személy? Azt, hogy a földi élettől elbúcsúzott lélek – amint azon a bizonyos „égi réten” halad át –, „zenét hall, felséges zenét”. Olyat, mintha az lenne a minta. Mintha az lenne a tökéletesség, melyhez foghatót az ember aligha alkothat.

Ez a vers egyik legfőbb gondolata. Hogy az ember alkotta mű mennyire esendő, hogy az valójában nem fogható az „égihez”. Erre döbben rá az „égi rét ösvényén” haladó lélek, és ebből következik a drámai fordulat. Ugyanis az útravalóul magával vitt versek – hiába a zeneiségük – mind alulmaradnak. Csupán egyetlenről gondolja ez a személy, hogy megállhatja a helyét. Ez pedig nem más, mint amelyikben az Úr „drága földje” iránt érzett szeretetét fogalmazta meg.

És a hitnek ez a filozófiája mindig érvényes. Hiszen arról tudósít, hogy az ember földi léte során munkálkodik, igyekszik, alkot, épít, küszködik, de a „műve” mindig esendő, mindig földi léptékű marad. Lehet az bármi: tudományos eredmény, sütés-főzés, háztartás, földművelés, építészet, kereskedés, orvoslás, gyermeknevelés, esetleg művészeti alkotás, vagy éppen újságírás. Ezek szerint útravalóul és ajándékba csupán egyet vihet magával a lélek: az elvégzett munka nyomán feltámadó dicsérő szeretetet...

Penckófer János