Életekről mesél, száz év múlva is különleges

Fülöp László fotós a szakma mibenlétéről

Létezik egy szólás, miszerint csináld azt, amit szeretsz, és akkor egy percig sem kell dolgoznod. Ez szép és jó, még igaz is, de nehezen lehetne olyan munkát találni, amelyet bármennyire szeret is az ember, ne találna benne nehézségeket.

Vidékünkön is egyre nagyobb népszerűségnek örvend a fotózás, annak művelői és kedvelői terén egyaránt. Két évtizeddel ezelőtt még fejtörést okozhatott, hogyan, kivel örökíttessék meg például az esküvő nagy napját, hisz stúdióba kellett menni, ami pedig nem akadt minden sarkon; most pedig válogatni lehet a jobbnál jobb referenciákkal bíró fotósok közül. No, de ez a mesterség se csak annyiból áll, hogy kattintgatják a gépet nyakra-főre. Sok mindennek kell együtt lennie ahhoz, hogy egy pillanatból életre szóló emlék váljon. A fotósmesterségről és annak velejáróiról a beregszászi Portré fotóstúdió vezetőjével, Fülöp Lászlóval beszélgettem.

– Honnan, hogyan indult el az ön esetében ez a mesterség?

– Teljesen autodidakta módon sajátítottam el. Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a fotózást, és ez maradt meg az életemben mint munka, szakma és megélhetési forrás. Az évek során minden más munka lemorzsolódott. Az első megbízásomat 14 éves korom körül kaptam: születésnapot kellett megörökítenem. Később egyre több felkérés érkezett, újabb és újabb dolgokat próbáltam ki, közben folyamatosan igyekeztem fejleszteni magam, könyveket vásároltam, azokban olvastam utána a dolgoknak, mert internet még nem volt. A kezdetekkor „vegyszeres világ” volt, amit nagyon szerettem, és máig is az álmom, hogy létrehozzak egy hobbilabort, ahol kipróbálhatják mások is annak a varázsát, amikor vegyszerrel kell előhívni egy képet.

– Van egyáltalán lehetőség errefelé a szakma megtanulására?

– Nem tudok róla. De ha valaki fotós akar lenni, és sikerül elvégeznie egy jó képzőművészeti iskolát, az már elég erős alapot ad. A fotózásnak is rengeteg iránya van, és ezek mindegyike másféle tudást igényel. A fényképezőgép kezelésének megtanulása ma már nagyon könnyű. Az interneten bárki utánaolvashat, melyik beállítás mire való. A többi pedig az emberen múlik.

– Mára saját stúdió lett a hobbiból.

– A stúdió 5 éve nyílt meg. Döcög, mint minden más ebben az országban. Remélem, egyszer meg tudok valósítani egy nagyobb fejlesztést. A megfelelő felszerelés elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki jó fotós legyen.

– Alapvetően mi az a minimális felszerelés, amivel egy profi/félprofi fotósnak rendelkeznie kell?

– Középkategóriás gépekkel is lehet profi munkát végezni, ha az embernek van hozzá tehetsége, rálátása, érzéke. Csak gondosan meg kell tervezni azt, amit be szeretne mutatni. Ezek kellenek ahhoz, hogy egy kép „beszéljen”. De a fotóriporteri munkára például már nem elég egy középkategóriás gép, mert az sokkal nagyobb precizitást, gyorsaságot, pontosságot igényel. Bár  jó néhány magyar fotós is van, aki évtizedekkel ezelőtt egy egyszerű filmes géppel is képes volt világraszóló dokumentációt készíteni egy csatatér kellős közepén.

– Hogyan viszonyul a képek manipulálásához? Állandó téma ma a képek „agyon-pho­to­sho­pozása”. Sokszor pedig még a természetfotókat is úgy manipulálják, hogy a kék égboltot vörösre „változtatják”…

– Tulajdonképpen én és minden más fotós is manipulálja a képeit, de ez az én esetemben csak az oda nem illő dolgok (oszlopok, drótok, bőrhibák stb.) eltüntetését jelenti. A nézőnek a legtöbb esetben fel sem tűnik, hogy hiányoznak a képről bizonyos dolgok, így csak én tudom, mennyi utómunkába került, hogy a kép úgy nézzen ki, ahogy kinéz. Néha egy bő órába is beletelik, míg egy oda nem illő dolgot eltüntetek. Retusálok, hogy az a kép úgymond ragyogjon. A túlmanipulált, rikító, túl fehér, már-már szinte kiégett képeket  nem szeretem. Az egyszerű, természetes, pasztellszíneket kedvelem, így megláthatja a néző a képnek azt a varázsát, amit be akarok mutatni. És ez sokaknak feltűnik. De nem kedvelem, amikor annyit manipulálnak, hogy szinte szürreálissá válik a kép. Bár ilyen kategóriában is vannak jó alkotások.

– A stúdióban készült képekkel is ennyi utómunka van? Ott végül is könnyebb a körülmények kialakítása.

– Igen. Például a bőrhibák eltüntetése sok időt vesz igénybe.

– A szükséges technikáról már volt szó. De minek kell meglennie fejben egy fotósnak, hogy felkéréseknek tegyen eleget?

– Egy profi fotós barátom szerint a profizmus ott kezdődik, amikor valaki a katyvaszból is képes valami csodát elővarázsolni, és ezt akár százötvenedszer is meg tudja ismételni ugyanolyan precizitással, mint először. Rengeteget lehet hallani arról, hogy valamelyik fotós elrontott valamit. Hallottam olyan történetet is, még a filmes világból, amikor fotós végigkattintgatott egy esküvőt, aztán kiderült, hogy nem volt film a gépben. Velem megtörtént, hogy egy fazék vízzel borultak rám egy esküvőn, és a gépem tönkre is ment. De nem szabad örülni a más kárának, mert utóbb saját magunk is kárvallottak leszünk. Nemcsak az amatőrök rontanak, hanem a profik is. De valaki attól profi, hogy ebből képes jól kikecmeregni.

– Szakmai fórumokon van lehetőség eszme- és tapasztalatcserére?

– Voltam már workshopokon Magyarországon. Évente egyszer szakítok rá időt. Tapasztalatnak jó. Felmérem, milyen szinten állok a külföldi kollégákhoz képest. Közben tanulunk egymás hibáiból, és új trükköket is el lehet lesni. Sokszor ilyenkor jövök rá, hogy van olyan dolog már rég tudtam, csak valamiért nem használtam. Kell a frissítés a fejben is. A fotózásra igazából nincsenek begyepesedett, fix szabályok, törvények, emiatt szerintem nem is igazán lehet ezt iskolában megtanulni. Mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogyan alkotja meg a képet. De például a fotóriporteri szakmáról szívesen tanulnék. Kíváncsi vagyok, egy ilyen iskola mit tud nyújtani.

– Esetleg tanítványa volt/van-e?

– Nem volt, nincs, és nem is szívesen tanítanék. Nem azért, mert félteném a munkám, hanem mert úgy érzem, nekem is rengeteg tanulnivalóm van még. Nemrég például a csillagfotózást próbáltam ki. Fogalmam sem volt, hogyan kell ezt csinálni, csak nagyjából volt meg az elv a fejemben. Tizenöt éves kezdőnek éreztem magam, néhány dolgot el is rontottam. Rögtön láttam a hibákat a saját képeimen.

– Van még valami, amit szívesen kipróbálna?

– Sok minden. De legjobban a riportszerű munkákat szeretem, amelyek valamilyen esemény forgatagában zajlanak. Mint például egy esküvő. Annak is megvan a szabványos része, de a forgatagban azért elcsíphet a fotós egy-egy mosolyt, könnycseppet. Ilyen jellegű tanfolyamot szívesen elvégeznék, de a munkák mellett az olyan dolgokra, amit kizárólag gyakorlás és külön lelkesedés, szeretet miatt csinálnék, nem jut idő. Ha lenne mögöttem egy működő stáb, akkor megengedhetném magamnak, hogy kényemre-kedvemre fotózgassak, pályázatokra is, de jelenleg egyedül dolgozom. Bár nemrégiben a hegyekben kirándultam, és bekéredzkedtem egy kicsi zsákfaluban egy idős néni házába, hogy szétnézhessek. Harmincas évekből származó faház, hatalmas kemence, hímzett párnák a szobában, virágok a vázában – ez fogadott. Minden olyan tiszta volt. Lett belőle 6-8 olyan fotó, ami annak az embernek szinte az egész életét elmeséli.

– Vannak olyan nehézségek, akár problémás helyzetek, helyszínek, amelyek időről időre mindig gondot okoznak?

– A legnagyobb nehézség az, hogy mindenki tőlem vár csodát. Eljöttem, tessék belőlem Claudia Schiffert csinálni. De bármennyire is szeretném, nem tudok, nem lehet. Mindenkiből azt kell kihozni, ami ő maga. Nem lehetünk mások, mint akik, amik vagyunk.

Alig van olyan zug Kárpátalján, ahol ne jártam volna. De egy fotósnak valahol az is a dolga, hogy ha ötvenedszer van ugyanazon a helyen, akkor se az előző megoldásokat másolja. Keresni kell az új látószöget. Persze, néha kénytelen az ember ugyanazokba a sablonokba beleugrani. Azt tudnám javasolni például az esküvő előtt álló pároknak, hogy gondolják végig a fotózást. Sokan sajnos csak le akarják tudni az egészet, nem áldoznak arra, hogy különleges legyen. Egy pár fotójához érzelmek kellenek, nem merev beállások. És ha van rá lehetőség, mozduljanak ki innen. Budapest például nincs olyan messze, de gyönyörű város, ahol rengeteg esküvői fotózáshoz alkalmas helyszín van. Csak rá kell áldozni az időt, még egyszer felvenni azt a ruhát. Anyagiakban nem is kerül feltétlenül sokba kiruccanni valahová egy fotózásra. Nyugaton bevett szokás, hogy a pár fényképezése nem az esküvő napján van. Itt is csak abban az esetben tudjuk ugyanazon a napon megoldani, ha nincs túl sűrűre tervezve a program.

Ha megnézünk egy évtizedekkel ezelőtt készült esküvői fotót, igaz, hogy merev testtartással és arckifejezéssel áll mindenki, mégis felkészültek arra a képre, mert tudták, hogy egész életükben az az egy esküvői fotójuk lesz. Ha ránézek egy ilyen képre, az szinte beszél, elvarázsol. Egy gondosan megtervezett mai fotóra is így néznének száz év múlva.

– Rugalmasan viszonyulnak a megrendelők ezekhez az észrevételekhez?

– Sokan – sajnos – azt várják el, hogy én tervezzek el mindent, a kép minden szereplőjét én állítsam be. Sok esetben azt látom, hogy próbálják követni a nagy pompával, puccal járó nyugati szokásokat, de gondolkodásban igazából nem tartunk ugyanott. És fotós szinten sem. Nekem tetszenek a nyugati fotósok munkái. Igyekszem felnőni a példaképekhez.

– Példaképek – úgymint?

– Nagyon tetszenek például Szipál Márton portréi. A portrékat alapvetően nagyon szeretem, mert egész életeket lehet bemutatni velük. Mintha csak szavakkal írnánk le. Nagyon tetszenek Steve McCurry és Kent Wong munkái. Dokumentarista téren Robert Capa képeit kedvelem. Ő készítette például A milicista halála c. képet. Utóda senkinek nem szeretnék lenni, sem másolni mások munkáit. Az akarok lenni a fotóimban, aki vagyok. Ettől lesz különleges mindenki ebben a szakmában.

Espán Margaréta