Ágh István: Útonálló

a karaktergyilkosság áldozatainak

Buja kákics, vadzab, szederinda

települt a kapálatlan sírra,

vén, elhagyott parlagnak tűnhetne,

ha nincs ez a fejfa beletűzve,

kit leplez a növényzet? miféle

bűn az, melynek ez a büntetése?

mint az élő a holtra kíváncsi,

mennék tovább, mégis meg kell állni,

lonc kúszik keresztbe az íráson,

míg a nyaklott fejfáról lerántom,

megdermeszt a fölébresztett emlék,

idegen, nagy, hideg hüllőszem néz,

elém csúszik, vagy én támadok rá,

árammal sújt, bár nem érek hozzá,

megbénít a tehetetlen szégyen,

mintha ott lennék a röpgyűlésen,

az meg itt, kit telibe találtam

petíciónk aláírásával,

bár én akkor azt se vettem észre,

kinek, mitől lettem ellensége,

folyt az elképesztő gonosz játék,

nem sejtettem, mekkora csapás ér,

nevemet, mint nyilvános szitokszót,

meghurcolták szorgos végrehajtók,

csöndben, mintha semmi sem történne,

lopódzott a nem várt balszerencse,

az létezett, akiről ők mondták,

hogyha kellett, megszüntették egymást,

ember embernek lett Trianonja,

egészen a szívig darabolva.

amíg fölöttünk az idő elmúlt,

valamiképp mindünk belecsonkult.

Az Útonálló kiváló címe e költeménynek, „a karaktergyilkosság áldozatainak” alcím pedig igen hasznos. Mintegy kettős iránytűt alkotva segítik a megértést. Nem mintha nagy szükség lenne külső információkra, hiszen Ágh István fokról fokra haladó költői szemléletességre építette föl a mondandóját.

Az útonálló szó olyan kiindulópont, mely mindjárt értelmet nyer a második szakaszban. Egy kapálatlan sírdomb állítja meg ugyanis e lírai személyt. A kákics, vadzab, szederinda, lonc mögött érez valamit, hát lerántja ezt a növényzetet a fejfáról. Azonnal föltámad benne egy régi emlék, ami a közelmúlt történelmi-társadalmi tapasztalata, mikor „szorgos végrehajtók” bárki nevét képesek voltak meghurcolni.

A versből kitűnik, hogy egy „petíció” aláírása volt a versbeli beszélő bűne, de hamarosan a személyes érintettség kinövi magát. A vers végére egy egész korszak gyakorlatának bűnére mutat rá a szerző. Kiderül, miként követték egymást a „karaktergyilkosságok”, kiderül, hogy csakis „az létezett, akiről ők mondták”, hogy létezik.

A vers utolsó szakasza pedig egy egészen újszerű leleményt tartogat. Az „ember embernek farkasa” mintájára Ágh István megalkotja ennek nagyon szemléletes magyar változatát. Azt mondja: „ember embernek Trianonja lett” ebben a korban. És mire elmúlott e kor, „valamiképp mindünk belecsonkult”...

Penckófer János